David LaChapelle színesnek hazudja a mocskos olajipart

A helyzet az, hogy kevés fotós van, aki még egy zoknikampánynak is képes ordenáré módon pazar képeket lőni, de David LaChapelle ilyen. Szürrealitásánál legfeljebb a színkezelése szilajabb, és két legutóbbi sorozatánál sem fogta vissza magát: lőtt már ember benzinkutakról ilyen képeket? Nem. Az ilyen témákhoz jobban illik a megszürkült utópia, és ez is a jellemzőbb, de az amerikai fotós padlógázzal ment el a másik irányba, és tüntette fel a környezetszennyező fogyasztói társadalom útszéli szentélyeit az alábbi módon:

Hűha, hol vannak ezek a túlvilágian szép töltőállomások? – tehetnénk fel a kérdést, de ácsi, ne tegyük! Sehol sincsenek. Legfeljebb fotósunk házi stúdiójában, makettekről van szó ugyanis, amiket viszont Maui valós dzsungeleiben helyezett el, utalva arra, honnan érkeznek nagyvárosaink sztrádáira a fosszilis energiahordozók.

Másik sorozata sem létező olajfinomítókat mutat meg, hanem újrafelhasznált anyagokból – tojástartó, karton, hajsütővas, teásdoboz – épített apró változatokat, amiket éppúgy, mint a benzinkutaknál, valamiféle túláradóan baráti formában mutat meg, a büntető színek és a fényzúdulat ugyanis ravaszul elfedik az építmények természetromboló funkcióját, meg a társadalom függését a kőolajtól. Pont úgy, ahogy az állásinterjún is a szépek élveznek előnyt a csúnyákkal szemben, még ha velejéig romlottak is. LaChapelle ebben a hatáskeltésben nem tud hibázni.

Giccspop szürrealizmusként is jellemezték már munkáit, cserébe viszont LaChapelle nem elégszik meg a profán felszínességgel: igyekszik azért reflektálgatni az aktuális kor történéseire, a popkultúrára, és a maga módján megpofozgatni kicsit a szemét mainstreamet. Itt tessék a többi munkáját nézegetni.