A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
Hétfőn tökre kézenfekvő lett volna, hogy megírjam, hogy hoppácska, milyen kedves kis vízipókos falfestménnyel gazdagodott Józsefváros! Azonban volt bennem valami rossz érzés ezzel kapcsolatban. Igazából meg se tudtam magamnak magyarázni, úgyhogy csak ilyen sima impresszióból elengedtem a témát.
Aztán úgy alakult, hogy a napokban többször is sikerült elsétálnom előtte, így hát csak elkezdtem gondolkozni, hogy vajon mi a bajom ezzel. Noha magából a meséből sok élményem nincsen, de sokáig vízipókos ágyneműm volt, szóval még akár valami alapvető kötődés is lehetne. De nem!
Először azon kezdtem filózni, hogy mit is jelent egy ilyen murál? És arra jutottam, hogy egy falfestmény olyan a városlakók közösségének, mint egy ember vagy egy család nappalijában egy kép a falon. Lehet gyerekszoba is persze – nem az életkor a lényeg.
Tényleg a vízipók lenne a nyolckerületi lakosok legnagyobb közös pontja? Ezt a képet a legtöbb ember kitenné vajon otthon? Ezek a dolgok kavarogtak bennem, és már majdnem oda jutottam, hogy inkább olyan dolgokat kéne tenni a falakra, amik az adott környék már nem látható múltjának állítanak emléket. Mittudomén, a régi Gólya homlokzatáról lehetne majd a helyére épülő lakóház falára egy ilyen freskó! A mesefigurák meg mehetnének a játszóterekre, mint ez a Ho-hó horgász:
Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ilyen konzervatív lettem, hogy így a múlt, meg úgy a múlt!? Ekkor eszembe jutottak ezek az absztraktabb megoldások is, mint amilyen az utcánkba is van kicsit az ovihoz kötődően, de azért az utcaképben is mellszélességgel részt vállalva:
Szeretek szétnézni az lakóházunk tetejéről, de valahogy nekem ez nem illik bele az összképbe. Ezen a ponton meg elkezdtem már azt érezni, hogy mit házsártoskodok, annak jobban örülnék, ha minden úgy lenne hagyva, aztán csak porosodna!? He?
Szerencsére rögtön eszembe jutott, hogy a kelenföldi paneleknél viszont full adtam, amikor ilyen játékos festést kaptak, minden direkt ábrázolás nélkül:
Végül rájöttem, hogy mi a baj. Legalábbis, hogy mi a bajom. Az utóbbi években magától értendően elterjedt az a nézet, hogy nem maradhat tűzfal csupaszon, már-már az elhanyagoltság szinonimája lett minden szabad falfelület.
De most tényleg, mi a baj a tűzfalakkal? Az, hogy van egy letisztult felület a vizuálisan egyre zajosabb világunkban? Netán az, ahogy más házak árnyékai rávetülnek? Vagy esetleg az, ahogy barackszínben ragyog egy óriási felület naplemente idején?
Amúgy erről a dologról jutott eszembe egy cikkem, ahol arról (is) írok, hogy miként lehet a szocializmus építészeti örökségét méltó módon megőrizni. Most már biztos vagyok benne, hogy nem vízipókokkal. Itt az iromány: