Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
2016-ban indult a Shared Cities – Creative Momentum nevű közép-európai építészeti-urbanisztikai-akvitista kulturális platform, amiben 6 ország 7 városának 11 szervezete járta körül, hogy miként igazodhatnak a szovjet blokk városai a jövőt jelentő megosztási, együttműködési és fenntarthatósági szemlélethez.
Ugyan a projektek majd csak 2020 elején fejeződnek be, október 2-3-án Prágában volt egy megelőlegezett záróesemény, amin nem csak a projektben résztvevő szervezetek cserélhettek tapasztalatot, hanem bárki beülhetett kérdezgetni őket, majd meghallgatni a panelbeszélgetéseket is, amik a Shared Cities Atlas című kiadvány mellett amolyan összefoglalásai is voltak az elmúlt négy év munkájának.
Budapestet egyébként a Kortárs Építészeti Központ és a Mindspace képviselte. Utóbbi ugye elsősorban a Rákóczi téri csarnok és a környékének felpezsdítésén ügyködött, a KÉK pedig az kutatta, hogy a privatizáció során felaprózódott Csepel Művek miként kaphatna egy olyan egységes arculatot, ami méltó a kulturális és építészeti örökségéhez.
Amikor Prága felé vonatozva átnéztem a résztvevő csapatok munkáiról szóló interjúkat és ismertetőket, akkor elsőre az tűnt fel, hogy az egyes városok szervezetei nagyon-nagyon különböző nézőpontokból fogtak neki a projekteknek. Míg a Belgrádi Építészek Szövetsége kihasználatlan udvarokon szervezett közösségi eseményeket a környékbeli lakóknak, addig a lengyel Medialab Katowice adatalapú kutatással ment utána a város kulturális geográfiájának.
Azonban, mint a kiderült, abszolút nem arról volt szó, hogy ilyen kötetlen sokféleségben telt volna az elmúlt pár év. Az egyes városok ugyanis folyamatos kommunikációban voltak egymással. A pozsonyi és a budapesti csarnokprojektek szervezői oda-vissza meglátogatták egymást, az említett katowicei Medialab pedig más projektek számára is készített adatvizualizációkat. És így tovább.
A teljesség beláthatatlan igénye mellett én most a kedvenc formulámban (“az öt legfontosabb dolog, amit tanultam) mesélem el a dolgot. De aki átfogóbb képet szeretne kapni erről az egészről, annak itt van:
Évek óta közhely, hogy a jövő városaiban fontos szerepet fog betölteni, azaz ha bármilyen fenntarthatóságról akarunk beszélni, akkor fontos szerepet kell, hogy betöltsön, hogy a megosztás. Még akkor is, ha ennek a két zászlóshajója, az Uber és az Airbnb meglehetősen ellentmondásos reklámot is csinált azzal, hogy kábé az egyes országok törvényeit megkerülve lépett elő piaci szereplővé, és felhasználóit is ebbe az irányba tolta. Tényleg csak arra gondoljatok, hogy míg (tudom, hogy vannak profik is már régóta) egy átlagos Oszkár-fuvar a költségmegosztásról szól, addig az Uber csak modernizálta a taxizást.
A régió országai pedig azért vannak speciális helyzetben, mert az előző rendszer alatt és a kilencvenes évek privatizációja mellett a a közös fogalma olyan szinten lejáratódott, hogy tulajdonképpen a “szar” szinonimája lett. Közben azonban korunk urbanisztikai és társadalmi fejleményei olyan irányba mentek, hogy fontos lett újragondolni ezt a fajta örökséget. Elsősorban egyébként a pozsonyiak és a prágaiak foglalkoztak ezzel a kérdéssel – megalkotva az iconic ruin fogalmát, amivel a szocialista építészeti hagyaték helyzetének paradoxon voltára világítanak rá.
Persze nem egy bukott rendszer rehabilitációjáról van szó, azt több résztvevő is elmondta, hogy a mai törekvésekkel összeegyeztethetetlen a pártállami idők társadalmi kommunikációt mellőző kizárólagos iránymutatása, ebből a szempontból sokkal inkább a szamizdatok másodlagos nyilvánosság szolgált példaként. Sőt az is felmerült, hogy a “share” szó helyett talán inkább a “collaboration”, azaz együttműködést kéne használni.
Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy miközben már csomó olyan felnőtt van, aki nem kötődik elsődleges tapasztalattal a régi rendszerhez, talán itt az ideje az ideológiától megfosztva megvizsgálni, hogy mi az amit visszakérhetnénk ebből a megtagadott hagyományból. Épületek, amik lassan műemlékkorba léphetnek. Ezeket miként lehet hasznosítani mai körülmények között? A közösségi terek, amiket mostanában inkább építkezési vállalkozók húznak be – piaci alapon. Biztos jó, ha nem marad a közösben/közösnek semmi? Meg úgy általában: nem lehet, hogy vannak dolgok, amiből a közös jobb?
A prágai Goethe Intézet Library Of Things néven tolt a projekt keretében egy olyan könyvtárat, ahol nem könyvek vannak, hanem mindenféle hasznos dolgok, amikre azonban minden áldott nap nincs szükség. Például aki félévente egyszer használ szőnyegtisztítót, annak lehet jobb deal egy ilyen helyről elhoznia, mint otthon parkoltatni, foglaltatni vele a helyet. Létra, szerszámos láda, fúrógép ugyanígy.
A már említett belgrádi építészek, akik a budapesti Mindspace közösségi reggelijeihez hasonló közösségépítő programokban gondolkoztak, arról számoltak be, hogy konkrétan egy takarítással kezdték a projektet. Egy ház belső udvarán összeszedték a szemetet, majd meghívták a környékbelieket filmet nézni, kávézni, miegymás, hogy lám, máris van erre tér! Egyszerű és könnyen továbbvihető technika.
A berlini KUNSTrePUBLIK szerepe amolyan referenciaként különösen jó volt, mert egyrészt megvan a többi várossal a közös múlt, azért jó néhány dologban nagyon máshol tartanak. Ők erősen aktivista jellegű, elgondolkodtató projektekkel operáltak, közösségi-jótékonysági főzést szerveztek, amiben zenére szeleteltek, parkoltak be gyalogszerrel hajtott busszal a városi életet megnehezítő turistabuszok közé. De olyan hekkelésük is volt, amiben egy buszmegálló oldalát rugdalva tudtak a járókelők áramot generálni a megálló világításához.
Amikor ez az egész projekt elindult, akkor még sokkal kevésbé volt szem előtt a klímakérdés, azonban több projekt is szembesült azzal menet közben, hogy a projektjeik így vagy úgy érintkeznek a problémával: akár a közösségi zöld terekről legyen szó, akár a fogyasztás csökkentését szorgalmazó sharingekről. A fenntarthatóság ha nem is vált mindenkinél központi témává, legalább érintőlegesen mindenkinél felmerült – akár csak egy textilzacskó készítő workshoppal, hogy ne kelljen műanyagba pakolni a piacon a zsemlét meg az almát.
Nem mintha magyarázkodnom kéne, de mégis csak így szokás. A cikk a Shared Cities támogatásával jött létre (ők meg EU-s támogatásból támogattak ebben), tehát ők hívtak meg Prágába a Mindspace ajánlása alapján, akiknek egyes programjaiban pedig önkéntesként részt vettem. Viszont épp ezért róluk sok újat már nem is tudtam meg, így inkább alul- mint felülreprezentálódtak ebben a cikkben. A rosszabb képekért viszont boccs!