Miért érdemes az épített medence mellett dönteni?
Természetesen egy percig sem gondoltuk, hogy kimaradhatunk az ilyenkor szokásos év végi összegzéspornóból. Amit persze kényelmesen elintézhetnénk azzal, hogy a magyar fővárosban idén is hányszor és milyen mértékben győzedelmeskedett a barbárbiznisz a kreativitás felett, hogyan tapostak el számos alkalommal okos ötleteket már azok felbukkanásakor, vagy milyen újabb puccparádé hely nyílt zeneileg analfabéta diszkósokkal és nyomorult dress code-dal.
Csakhogy az év vége az derűé! És amúgy is hasznosabbnak tartjuk, ha inkább a jó dolgokat emeljük ki, amikre tíz ujjal mutogathatunk, tessék, ez is mind a mienk. Szerencsére ilyenből jócskán akadt idén, ezért most tényleg, szigorúan a teljesség igénye és sorszámozás nélkül:
Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy nyáron, a Lánchíd tövében összejöhet egy olyan, több héten át tartó eseménysor, ami nem hordozza magán a közeli szórakozóhelyek majomkodó műmájerségét, és nyomokban sem tartalmaz felpattintott gallérokat meg promóciós tereptárgyakat, akkor ugrálva röhögöm körbe. A VaLyo Part szervezői mégis meg tudták ezt lépni, és úgy vették birtokba a hömpölygő víztömeg melletti partszakaszt, hogy az jó legyen mindenkinek, aki letéved ide, akár egy fröccsre, akár egy egész deephouse-zal megrakott estére.
Júliusban néhányan gondoltak egyet, meghívták berlini haverjaikat Budapest szívébe egy kicsit közösen főzni, közösen partizni, közösen kiállításozni, a magánakcióból pedig végül az egyik legsikeresebb összművészeti, országok között apró hidat építő programsorozat lett egy jól körülhatárolható arculattal, kortárs teknóval és egyesek szerint hipszter óverdózissal – mi viszont azt mondjuk, ha hipszternek lenni egyet jelent a jó kaják és jó zenék fogyasztásával, meg a jó élményekre való rábólintással, akkor azok vagyunk mindhalálig.
A sok romkocsmásított, vagy éppen ipari dizájnnal megépített, trenddiktálónak szánt pesti vendéglátóegység mellett eleve meghökkentő az, ha valaki egy klubot egy parkolóházban gondol kialakítani, és a fekete-sárgával lefestett oszlopoktól pár méterre lógicsál egy diszkógömb. Ennél már csak az izgalmasabb, ha mégiscsak ez a hely lesz az egyik legfontosabb popkulturális iránytű a sörszagú pesti éjszakában. 80-es évekbeli hip house, angolszász gitárzene, püttyögős elektronika? Egy négyzetméterre jutó zenei újságírók, mikrobloggerek és szubkulturális véleményvezérek megugró száma? Ez a BOTB.
Magyarország államformája a profit, egy ilyen környezetben pedig eléggé hihetetlenül tud hangozni, amikor egy belvárosi kocsmatulaj olyanokat mond, hogy “hatalmas fehér foltok vannak a városban, és nem értem, miért nem lehet például Rákoskeresztúron beülni valami használhatóbb helyre.” A Hivatal Kávézó Bandija csak egy a sok közül, akinek nem természetes a vendég pénznyerő automatának tekintése meg a véletlenül rosszul visszaadás, találunk még hasonló mentalitású pult mögött állókat a Központtól a Csipeszen át a Vittuláig. Csak győzzük felkutatni ezeket az ivókat.
Amikor ilyen naprakész zenékhez ilyen gyeptégla-egyszerűségű, mégis bődületesen fasza klippek készülnek, akkor bátran érezhetjük úgy, hogy van keresnivalónk Európában. Nagyon jó lenne viszont, ha ez a többes szám ténylegesen is többes lenne, és az amerikaiaktól ellesett hatásvadász képsorok helyett még születnének ilyen eredeti videók. Még, még, még!
Tiszta sor, hogy órái vannak már csak hátra a bulinegyedlufinak – de legfeljebb évei. Ép ember mindenesetre minimum havonta egyszer vágyik arra, hogy ha épp nem tud elugrani Barcelonába, akkor legalább a Gozsdu udvar fojtogatóan ismétlődő estéi közül kiszakadjon, és remek dolog, hogy néhányan már idejekorán felismerték ezt az igényt. A Kolor ennek a típusú műsorszórásnak a zászlóshajója – a külkolor partikat rendezték már kőfejtőben, reptéren és kompon is -, de említhetjük a külvárosi techno rendezvényeit, a CityMatinét vagy a Telep-Ykra kempingezős buliját a Disznófő forrásnál.
Miközben a főváros azon serénykedik, hogy új hajléktalan-rendeletekkel a bűnözés kategóriájába száműzze a mélyszegénységet, addig van egy brigád, ami nem csak tünetileg kezel, bársonyszékből, milliós pénzek felett diszponálva. Hanem biciklinyeregből, kézzelfogható adományokkal, és úgy, hogy akár a legkeményebb téli fagyban is körbetekerik a város összes aluljáróját, ételt és takarót osztva a fedél nélkülieknek.
Soha nem volt még akkora szükség a(z ügyesen véghezvitt) zenei útmutatásra, a gyökerek feltárására, mint ezekben az években, amikor mindent beborít a YouTube-zaj, de hogy honnan érkezett egyik vagy másik műfaj, arra egyre kevesebben kíváncsiak. A Corvintetősök nem kis terhet vállaltak magukra, mint hogy ebben a mozdulatlan közönyben felverjék a port, és bár nyilván tisztában vannak vele, hogy egyetlen fecskeként nem fognak forradalmi agytágítást véghezvinni, azért ha tízből egyetlen Y-generációs bulizó érdeklődését felkorbácsolják ezek a videók, már megérte.
Bárki megmondhatója lehet, aki figyelemmel kíséri a pesti éjszakák történéseit, hogy ebből az anyagból dolgozni jó: annyi színvonalas előadónk van, hogy lassan már egyáltalán nem kirívó eset, hogy az aktuálisan meghívott külföldi sztárt fél kézzel összecsomagolják. Legyen szó a Quixotic Miami Vice-os szintihullámairól, a Silf feltöréséről, a jupikkal teli Ötkert levegőjét is megfagyasztó Polar Dearről, a menő dán punkzenekart megszégyenítő Broken Cupsról, a csajszíveket olvasztgató Venice Valleyről vagy az agyakat megkeményítő Headshotboyzról, ezeket a jelzős szerkezeteket még vagy tíz soron át folytathatnánk. És akkor lemezlovasékról még szó sem volt – de elég csak füllel rámenni az Urbanplayer-podkasztokra (amik 2014-ben is folytatódnak).
Magyarul: bódulásig szédülünk attól, hogy mennyi kreatív, agilis, fogékony ember próbál valamit tenni azért, hogy Budapest egy minél vibrálóbb hely legyen. Van, aki az italakciókat hozza közös nevezőre a művészettel, mások elegáns magyar bringavázakkal viszik a hírünket Angliába, akad, aki BKV-utasok által olvasott könyvekről vezet fotóblogot. De itt van az Irodalmi dubtechno, a steampunk-stílusjegyekkel kivitelezett söröző, a dizájn-vállfa és a gravitációt kiröhögő slacklinerek, helyi tervezők ilyen meg olyan fain fotósorozatai, dizájnruha-kölcsönző és közösségi méz, az év legmenőbb városi deszkásversenye vagy a Neopaint által színesedő hetedik kerület, a számos buliszervezőcsapat, videós, kreatív mastermind vagy akár csak egy jófej pultos – és már most szégyelljük magunkat azok miatt, akiket nem emeltünk ki példaként. De az biztos, hogy ha ez így folytatódik, akkor 2014-ben is bírni fogjuk Budapestet.
