Érvek amellett, hogy miért érdemes egyedi ékszert adni ajándékba
Jelentős célt tűztem ki magam elé tegnap: megnézni a Szigeten az embert, aki a tavalyi évben összesen több mint 3,7 milliárd forintot (az naponta tíz misi, ‘potkívánok) kasszírozott a fellépéseivel meg az egyéb járulékos zenebiznisz-dealekkel. Még mindig csak 26 éves, és bár hatásvadász basszus-szörnyeivel vált ismertté, sokan a dubstep eredeti, szofisztikáltabb műfajának kinyírását is az ő számlájára írják.
Szóval kíváncsi voltam, hogy hat rám a brostep névre is keresztelt, nagy arénákra szabott, metálos-lézeres hangsmirglizés élő emblémája.
Miközben kortyolgattam a rövidital-árú sörömet, megelevenedett előttem az a hat-hét évvel ezelőtti Sziget, amikor a nagyszínpados Prodigy konkrétan agresszív pogóba hajszolta az embereket, vagy legalábbis azokat, akik között én álltam, a küzdőtér a befogadóképességének határán billegett, és volt olyan lány is mellettem, aki bepánikolt, és ki kellett menekíteni. Aztán az irdatlan tömeg a koncert után veszélyesen összepasszírozódva próbálta elhagyni a terepet, még mindig felspannolt állapotban, olyan sűrűségben, hogy az ember felemelhette volna mindkét lábát, a massza simán vitte volna magával. Pedig amit a Prodigy játszik, az semmi a mai EDM-reszelésekhez képest.
Nem elmélkedhettem sokáig, mert megjelent – először a hang, miután leesett az óriás UFÓ-lepel, aztán a sziluett. Sonny “Skrillex” Moore nem nagyon törődött olyan úri szokásokkal, mint a bemelegítés, konkrétan egy perc elteltével benne voltunk a sűrűjében, kaszaboltak a nyilalló hangok, döngölt a döngölés, a látványelemek pedig lerohanásos technikával ott helyben elfoglalták minden jelenlévő emberi agy kapacitásának jelentős részét.
Bár eredeti tervemet nem sikerült behúznom, miszerint az első tíz sorban fogok pogózni, gyorsan rájöttem, hogy a bal kivetítőtől húsz méterre éppen jó nekem. És arra is rájöttem, hogy hihetetlen, de ez kicsit tényleg jó nekem: önkéntelenül is beindult a régi Monós bulikban begyakorolt derékbőlhajlongás, és nem azért, mert körülöttem is mindenki remekül érezte magát, az ilyesmi nem szokott zavarni, hanem mert működésbe lépett a formula.
Vagyis a nagy frekvenciaugrásokkal dolgozó, kegyetlen lábdoboktól a magaslati villámszórásig húzódó, hi-tech hangcirkusz egy erőteljes hangrendszeren tényleg pillanatok alatt képes bedarálni egy triphop-fant is. Már ha hagyja. (És én még csak triphop-fan sem vagyok.)
Szóval minden előítéletet félredobva szándékosan hagytam, bocsánat érte. Egy gondom volt mindössze: a gőzkieresztés csak addig tart, amíg el nem fogy a gőz. Hiába a tempóváltások és a műfaji kikacsintások, bő negyed óra elteltével unalmassá vált a formula. Tartalom nélkül pláne. Mint valami rossz, átverős eki.
Harminc perc elteltével meg inkább már az foglalkoztatott, mit keres az a félméteres pixelhiba az óriás LCD-n. Majd elkezdtem gondolkodni azon, hogy ezt én tényleg élvezem-e. És ha ilyeneken gondolkodom, akkor talán már nem biztos, hogy élvezem ezt, és ekkor kell elhagyni a tetthelyet valamelyik lehúzós italozóegység irányába. (És ezt még így is rekordidőnek élem meg, miután már hosszú ideje noszogattak, hogy lépni kell, menni kell.)
Amikor elértük az első, kevés fogyasztani vágyót felsorakoztató söntést, akkor jött csak az igazi tapasztalás. Éspedig az, hogy így messzebbről, amikor nem dolgozza szét a tüdőmet is a membrán, már fel sem merül, hogy ez valami jó dolog, amit hallok. Ha nem gyak le a hangerő, akkor csak annyit látok, hogy egy, néha a mikrofonba idegesítő hangon belevernyákoló figura pattog a pultban, és olyan zenét játszik, ami nagyon közel jár az alvásmegvonásos kínzás szintjéhez. Az egy nappal korábbi Queens Of The Stone Age-et bármikor elhallgatom 72 órán át, és nem fogom szarul érezni magam, de biztos vagyok benne, hogy ugyanennyi időn át hallgatott brostep megváltoztatja az embert, és nem a jó irányba.
Én viszont szerettem volna megőrizni az emberi jóságomat, meg a barátaim is, ezért nagyon gyorsan meghallgattuk Aradszky Laci bácsit a Magic Mirrorban.