Érvek amellett, hogy miért érdemes egyedi ékszert adni ajándékba
Az előbbi ugróhivatkozás mögött már kifejtettük röviden, hogy kicsoda Matthew Herbert, és miért kell tekintettel lennünk a megmozdulásaira, úgyhogy az ismétléstől ezúttal eltekintenénk.
Most simán csak iderakjuk a streamet (amit a Guardiantól bányásztunk át, bocs fiúk), egy nappal a hivatalos megjelenés előtt. Az album célja Phill Savidge író és PR-szakember szerint – aki többek között a kilencvenes évek britpop hullámának egyik nagy korbácsolója volt – az, ami itt fent, a címben is olvasható, merthogy Herbert ezzel az anyaggal ismét szeretne a lábakra hatni.
Mindeközben olyan zenészek is feltűnnek rajta, mint a Jessie Ware-nek gitározó Dave Okumu, az Amy Winehouse-nak billentyűző Sam Beste, a Quincy Jones-nak szaxizó Ben Castle, vagy a James Brownnak trombitáló Chris Storr, énekfronton pedig Rahel Debebe-Dessalegne (Hejira, Nitin Sawhney) és Ade Omotayo (Kindness, Amy Winehouse). Herbert továbbá alkalmazott használt pisztolygolyókat is a hangokhoz, saját nagyapjának zongoráját, az egyik legnagyobb húzása pedig egy Father Wills orgona, amit egy hampstead-i templomból “vett kölcsön”.
“A St. Jude templomhajójában állva, és hallgatva Samet, amint teljes hangerőn játssza a dalokat, lehetetlen kétségbe vonni az érzelmi töltetet. Évszázadok figyelmét sűrítették ebbe az egyetlen hangszerbe. Az ilyesmivel szemben pár disznócsontnak esélye sincs”
– mondta minderről maga a művész úr, utalva az egyik korábbi lemezére, amin egy malac életét követte végig, a malac által kiadott vagy vele készített hangokkal. Na de most már jöjjön a stream!
És most, hogy már elindítottátok, szpojlermentesen azért elmondjuk, hogy a saját kontextusában kell kezelni a lemez “táncos” jellegét. Herbert ugyanis ha néha punpál is, azt rettenetesen szofisztikáltan, már-már klasszikus zenei attitűddel teszi, és persze valószínűleg nem dohos klubokban fogunk ezekre a zenékre topogni, inkább otthon, egy üveg rizling mellett. Ja, azt már mondtuk, hogy amúgy remekbe van szabva az egész?