Érvek amellett, hogy miért érdemes egyedi ékszert adni ajándékba
Aztán inkább elmentem a Bánkitóra, és közben rendesen is megjelent az album. Nem is éreztem magam túl jól mindettől.
Két hét alatt egyesek már egy komplett albumot is felvesznek, én meg pár originál gondolatot nem voltam képes kihámozni magamból. Vagyis de, csak valahogy nem volt jó érzésem tőlük. Én is voltam tinédzser, amikor az első dolgaikat hallgattam, és hát csak nem rúgok a múltamba. Gondoltam, ezek hátha csak pillanatnyi megbicsaklások, nem értem mélységben, nem áll össze a kép, az összkép. Pedig nyilván illett volna, hiszen nekem is okozott mágikus pillanatokat ez a két manchesteri.
De aztán mondtam magamnak: haver, ezek a kilencvenes évek közepén voltak! És eszembe jutott az is, hogy talán sosem hallgattam végig egyben egy Chemical Brothers albumot.
Ennek az oka pedig az lehet, hogy ők nem “az albumos csávók.” Ellenben karrierjük egyes trekkjeit az alábbi sémákkal különösebb hiányérzet nélkül leírhatjuk: gitáros számok bazinagy dobokkal és savval, gitáros-dobos-savas számok elesdés hippi injekcióval, gitáros-savas számok trenszi hangsúlyokkal, olykor catchy szövegekkel, illetve az összes előbbi tetszőleges elegye, plusz stadionméretekre szabott baszatás.
Ennek a két ténynek – tehát hogy egyrészt albumformátumról leváló, különálló számokat alkotnak, amiket igazából bárhogy lehetne egymás után pakolgatni, illetve hogy ezek a CB történetének idővonalán érdemben, vagyis úgy, hogy akár korszakokról beszélhessünk, tényleg nem térnek el egymástól – a hozadéka, hogy az ember nem is fogja őket “albumos csávók” módján kezelni.
Hanem meghallgatja a Hey Boy Hey Girlt meg a Do It Againt. Külön. Mondjuk a futós playlistben. Más zenék között.
És akkor most, életemben talán először meghallgattam egyben egy albumukat. Hogy rájöjjek: nem, talán mégsem bennem van a hiba, hogy ez nem ráz úgy meg, mint ahogy tette azt az Elektrobank.
Húsz év elteltével joggal várom el egy párostól, akik megmutatták az elektronikus zenének, hogy az elbírja a sújtólégszerű riffelős-funkos-gitáros rétegeket (ami aztán műfajként mint big beat híresült el a 90-es évek közepén olyanok mellett, mint a Fatboy Slim, a Crystal Method, a Propellerheads vagy a Wiseguys), hogy mutassanak valami újat is, mert ennyi idő alatt már egy könyvespolcnyi friss receptet is kitalálhattak volna ebből a sok hozzávalóból, amiből dolgoznak. Meg hát amiből a big beat dolgozott, hiszen abban volt a funktól a punkon át az acid house-ig minden. És ők többször bele is trafáltak a megfelelő elegybe.
Jó, oké, iszonyú dilemma lehet kitalálni, hogy valaki, aki befutott adott hangzással, bevállalja-e a folyamatos útkeresést, vagy beérje-e a régi rajongóknak való kedveskedéssel. Ők maradtak az utóbbinál, mint a Prodigy, bár ez utóbbi még rátett az elmúlt években több lapátnyi agyborzoló bazáriaskodást, a Chemical Brothers azért még megmaradt az eddigi biztonsági, intelligens nyomvonalon.
Egy kevés fülbemászó refrén itt, egy kevés fesztiváli működésre kitalált, felhúzott topogósdi ott, és annyi.
De hiába működik közre Q-Tip meg St. Vincent vagy éppen Beck, az egyetlen trekk, amire rendesen felkaptam a fejem, az a Just Bang zilált technója volt. Ami nem hordoz magán negyedannyi dallamötletet sem, mint a többi zene, de végre levegővétel volt egy olyan műfaj nyomása alól, ami utoljára akkor volt érdekes, amikor még polifónikus csengőhangokat mutogattunk egymásnak a mobiljainkon.