A főváros még az itt élőknek is tartogat meglepetést, legalábbis azoknak, akik nem riadnak vissza egy kis föld alatti túrától, toronymászástól, vagy hasonlóan szokatlan húzásoktól. A Budapest Scenes csapatával bárki felfedezheti a város rejtett pontjait és a történelem különös színtereit: például a csepeli Weiss Manfréd Művek alatti több emeletes légópincéket, ahol 5000 ember élte túl a második világháborús bombázásokat, a Mátyás Templom tornyát, ahonnan lenézve egy madár szemével láthatjuk a várost, vagy éppen a Lánchíd pilonját olyan közelről, mint még soha. Az alternatív várostúrák szervezőjével és a város titkait feltáró blog szerzőjével, Somogyi Leventével beszélgettünk.

levi

A BudapestScenes csapata, középen Leventével (fotó: Takács István)

Urbanplayer: – Kik vagytok civilben, hogy állt össze a csapat, és honnan ez az érdeklődés a város rejtelmei iránt?

Somogyi Levente: – Csak én dolgozom itt főállásban, a többiek alapvetően szabadúszók: Mudra László fotósként, Tuszinger Károly fotósként és Bankó Roland operatőrként/vágóként jön a bejárásokra. Ez a mindenféle közösségi felületekre felkerülő anyagokban nagy segítség, az összeállított városnézések mögött pedig én állok. Idegenvezető vagyok, bár végzettségem nincs. Érettségi után elkezdtem bölcsészkarra járni, de hamarosan otthagytam, aztán itthon és külföldön (Krétán és Egyiptomban) melóztam rendezvényezésben és idegenvezetőként.

Nagyrészt a külföldi melók során tisztázódott le bennem, hogy itthon van a helyem, és hogy a turizmusban sem ártana valami minőséget csinálni. A város rejtelmei iránt való érdeklődés esetemben talán a tinédzserkori urbex-ezéssel indult, de szerintem az érdekes helyek szinte mindenkit izgatnak.

UP: – Pontosan mit értetek azon, hogy “pofátlanul szubjektíven” mutatjátok be Budapest színtereit?

SL: – Leginkább azt, hogy azt követjük, ami érdekel minket. Vagyis elsősorban engem, mivel a bejárások és engedélyek kiharcolása mindig az én részem. A túrák kialakítása előtt nem volt különösebb prekoncepció, nem volt targetálás, piacfelmérés, csak feltártam azokat a témákat, amik engem a leginkább érdekeltek. Ez a blog terén is így van. Nekem három szívszerelmem van: a hidak, Budapest világháborús és hidegháborús világa (elsősorban a megmaradt műtárgyak és az idősek emlékeinek mentése), illetve a budai Várnegyed. Egy-egy túra kialakulására igazából nincsen bevált recept, sokszor évek után is komolyabban át lehet alakítani őket úgy, hogy sokkal ütősebbek legyenek.

UP: – Egyáltalán honnan szerzitek az infókat a szokatlanabbnál szokatlanabb színterekről? Hogy tudtok bejutni oda, ahová más nem?

SL: – A legtöbb tipp elsősorban személyesen jön, de maguktól is szembejönnek az infók: nyitott szemmel kell járni a városban és tisztában lenni azzal, hogy ha valami megépült, akkor oda fel/le is lehet jutni. Egy idő után persze rááll az ember szeme olyan kis jelekre, amik elárulják a “hogyan” módját is.

UP: – És a Csepelhez fűződő nagy szerelem?

SL.: – Észak-csepeli gyerek vagyok, plusz 15 éve hegyibringás, és a magyar nagykerek közül szinte az összes a Művekbe települt. Ide célzottan először már a bunkertúra szervezése kapcsán kerültem, és nagyon meglepő volt az évek alatt, hogy milyen mély az egész téma, és mennyi érdekességet rejt – mégiscsak arról van szó, hogy a világháborúban hogyan védték meg cirka 40 000 ember életét. A légoltalom a 30-as évektől kezdve – amikor kialakult – pedig mindig egyfajta szükséges rossznak számított, többek között ezért sem volt soha közérthetően bemutatva a nagyközönségnek. Engem is meglepett, hogy egy 3,5-4 órás túrát rá lehet építeni úgy, hogy a műszaki vagy történelmi érdeklődéssel nem bíró vendégektől is szinte kivétel nélkül az a válasz jön vissza, hogy “lenyűgöző volt”.


UP: – Gondolom, ti sem szoktátok magatokat az útikönyvhöz tartani, ha utaztok.

SL: – Külföldi munkákból és utazásokból egy raklap nagy élmény van, persze, de talán a legnagyobb élmény az volt, amikor bringás túravezetőként dolgoztam Krétán, és kajakkal jártam körbe a Tehodori szigetet, amely egy szinte érintetlen, szent sziget, a helyiek is csak évente egyszer léphetnek rá, egyébként csak egy vadőr és több száz Kri-kri kecske él rajta. Én viszont csak pár napja voltam kinn, ezt nem tudtam, és partra szálltam pár órára az egyetlen helyen, ahol lehetett (egyébként a sziklák miatt nagyon nehéz kikötni). Hófehér homok, ember sehol, a vadőr sincs kinn egész évben, ez pedig áprilisban volt. Klasszikus “kilépek a civilizációból” jellegű élmény volt, amire nekem sokszor van nagy szükségem.

Ezt leginkább az evezés és a hegyibringázás adja meg nekem, akár külföld, akár a Budapest környéki hegyekben, de a legnagyobb szerelmem itthon még mindig a Balaton, a Balaton-felvidék és a Bakony. A legmaradandóbb és legépítőbb jellegű élményem – pláne 21 évesen – viszont mindenképpen a krétai partraszállás volt. Pár héttel később, amikor visszamentem, már elzavart a vadőr. Budapesten az egykori kormányzói óvóhely és a Lánchíd pilonja volt a legnagyobb élmény.

Magyarország egykori kormányóvóhelye a BudapestScenes videóján: