Jakócs Dorka grafikus-festő-tetováló, aki ebben a hónapban a vendégszerzőnk, tapasztalatokból táplálkozva elmondja. Övé a szó!

Dorka legutóbbi kiállításán, a Karton Galériában

A férfiak által strukturált társadalom leegyszerűsített és némiképp ősi váza jelenik meg a graffitis szcénában. Szaftos, tesztoszterontól tocsogó territóriumharcok és hatalmi játékok színtere ez, ahol ugyanúgy hosszú megmérettetések árán szelektálódik ki az alfa egyed vagy csoport. Ebbe nőként beletartozni mindig kicsit ambivalens pozíció. Hiszen a kényelmes és kiemelő megkülönböztetettség, amivel ez társul, valamennyire lefokozó is: a kiváltságos figyelem első körben csak a nőiességnek szól. Bekerülni könnyen lehet, nőként mindig vannak privilégiumaink a férfiak felett.

De ahhoz, hogy a körön belül maradjon valaki, és el is ismerjék, már nem elegendő a hosszú pilla és annak a rebegtetése.

A kezdeti előny, ami a csapathoz tartozás alapja, egy idő után hátránnyá válik, onnantól kezdve nem a nőt, hanem az alkotót kell kidomborítani. Ezzel együtt ha az ember művészi elismerésre vágyik, az nemtelen, de néha maszkulin jegyeket is felmutatni képes habitust kíván meg. Még akkor is, ha képéből megtippelhető a testi vagy szexuális orientációja.

Dorka borítója Zsola Von Faktorlabor legutóbbi lemezére

A street artban alkotó nőkre jellemző, hogy a közülük kikerülő népszerű alkotók stílusjegyeiből süt a nőiesség, az erotika, a finom púder és a felfeslő harisnya. Talán pont azért is, hogy az eredetileg jórészt férfiak uralta utcákon egyértelműen jelen legyenek a nők. És ez tökéletes terep arra, hogy az adott művész megmérettesse magát, nem csak az aktuális lokális alkotóközösségén belül, hanem az utca random embere előtt is. A legnagyobbak megtörik szinte bárkinek a bámész tekintetét is, egyszerűen odafigyelésre kényszerítenek. Nem lehet elmenni mellettük fókusz nélkül még annak sem, aki vizuálisan kevésbé érzékeny.

A köztereken nem kurátorok döntenek arról, hogy ki marad fent, és ki veszik el a téglafalként köré épülő feledésben.

Talán ez a legnehezebb része: az erőteljes hatás az utcán, a rohanó hétköznapok közepette, ahol senki nem a másik arcát vagy a falakat figyeli, mindenki benne van a saját hétköznapi rutinhálózatában, zsinórokon rángatva. Ott hatni, váratlanul és erősen úgy, hogy arra a befogadó szem legkevésbé sem számít, az ennek az egész utcára kiborult művészeti ágnak a lényege. Egy kiállítás rögtön belehelyezi a szemlélőt egy nyitottabb állapotba, tudja, hogy most azért van itt, hogy befogadjon. Ez egy felkészült és tanult aktus. A street art pedig kiszámíthatatlanul és váratlanul csap le a szemlélőre.

Ha erős, ha egyedi, ha különleges, akkor népszerűségre tesz szert, rajongókat toboroz és az adott rajongó végül az utcáról belép a galériákba. Eddig ő kereste a tekinteteket, onnantól kezdve ezek őt keresik.

Dorka legutóbbi művei, már nem az utcáról

Ha csak a legnagyobb, legelismertebb nőket akarjuk említeni, akkor ott van a legendás Miss Van, aki már magasan a magas életben űzi a a magasművészetet. Vagy FAFI, aki világmárkákkal készít közös kollekciókat. Vagy az érzékeny és messzemenően meseszép részletekkel dolgozó Koralie. Ők bebizonyították, hogy nőként lehetőséget kapva egy alapvetően férfiak uralta területen milyen világrengetően leiskolázó sikereket lehet elérni. Nekik már a falakról levált és továbbhaladt a művészetük.

A graffiti és street art-alkotók az örökkévalóságnak dolgoznak, nevük öregbítése a cél. De a falakon szélmalomharc folyik, az alkotások szinte nap-nap után frissülnek afféle művészi rétegekként rakódva egymásra.

Márpedig innen szép a nyerés.

Ami az én kezdeteimet illeti, kis copfos, boxeralsós, bőnadrágos, süldő kamaszlányként tágult csodáló pupillákkal figyeltem a félmeztelen, izzadó, a falakat birtokba vevő, két művelet között sört pisszentő férfiakat. Az utcaművészetért mindig is rajongtam. Magába foglalta a mozgatórugóimat, a harcot a rendszer ellen, az anarchiát, a lázadást, a korlátok nélküli véleménynyilvánítást, mindez nyakonöntve festékes művészettel – tökéletes kombináció. Az utam segítőkkel volt kikövezve, szerencsére semmilyen akadály nem állta utam, férfiak által óvva élvezhettem csak a jót, amit ez a terület adhat. A mostani stílusomhoz is rengeteget hozzátettek a falakon használt eszközök vizuális sajátosságai, ezek a mai napig megtalálhatók a képi-fogalmazási rendszeremben. És egyébként is, ha festék is van és adott fal is van, az kívánja ezt a jelenkori barlangrajzot.

Dolgozunk az örökkévalóságnak, hiszen mindenki akar hagyni magából valamit, valahol, valamilyen formában. Ez az “itt vagyok, jelen vagyok” manifesztuma.

Lisszabonban, az otthagyott rajzával