A Velencei-tó régóta koszos kis pocsolyaként van számon tartva, ahol a legnagyobb látványosság az IFI Szálló betontömbje, a legjobb program pedig az Agárdi Popstrandon rendezett Demjén Rózsi koncert. Té-ve-dés!

Igaz, hogy a víz még jó tíz évvel ezelőtt valóban felért egy iszapfürdővel, alacsony volt a vízszint, és a szocializmus rémisztő torzszülöttei is állnak még körülötte, de a tavat azóta rekonstruálták, madárrezervátum kapott helyet a nádasban, és a betonpaloták is az utolsókat rúgják. Arról nem is beszélve, hogy ha nem az első szabadstrandra téved be az ember, olyan eldugott fürdőzőhelyeket és büféket találhat, amik miatt bármikor szívesen leugrik Budapestről egy napra.

Hétvégenként természetesen a Velencei-tavon is átveszi a hatalmat a tömeg, ami elől nehéz, de nem lehetetlen menekülni. Egyetlen teendőnk, hogy felszálljunk a biciklire, és megálljunk mindenhol, ahol egy “privátstrand” vagy “fürödni tilos” táblát látunk. Ilyenből Velencén több olyan is van, aminek nyugodtan a képébe röhöghetünk.

Az elsőt közvetlenül a kisebb (és amúgy elviselhetőbb) szabadstrand parkolója után, egy kis hídon túl találjuk, az úgynevezett Holland házak mellett, ahol szépen gondozott, füves kis strand várja a betolakodókat. Az üdülőhöz tartozó terület elméletileg csak az ottaniak élvezetét szolgálja, de sehol egy kordon vagy kerítés, amivel meg kell küzdeni, sőt, még a háziak rosszalló tekintete sem állja utunkat (amíg otthon hagyjuk a ghetto blastert, és kerüljük az óbégatást). És az sem baj, hogy három perc sétára van innen a strand, ahol zuhanyozhatunk, iszogathatunk, és a tó legjobb strandröpi pályáját is kipróbálhatjuk.

Ha pedig fejeseket is akarunk ugrani, kicsit tovább kell menni a Velencei Vízi Vár belépős strandig, ahol – miután jót mulattunk azokon, akik fizetnek a tömegnyomorért -, csak haladjunk tovább a bejárat melletti stégen. A kis csónakkikötő gyakorlatilag tök üres, néhány ladikon és főleg helyi fürdőzőn kívül legfeljebb békákkal találkozunk, és a hosszú betonstégen kényelmesen elnyúlva gyönyörű kilátásunk nyílik a sukorói dombokra. A víz itt elég mély az ugrógyakorlatokhoz, és ezért egy kicsit mindig hűvösebb is, mint a begyalogolós részeken.

photo (15)

Sukoró természetvédelmi területéről már mindenki hallott, de kajak-kenu pályájáról többnyire csak az evezősök. Pedig amikor vége az edzésnek, ez az erdő melletti kis partszakasz is teljesen kiürül, hiszen senki nem gondolná, hogy ilyenkor tökéletesen alkalmas egy levezető úszkálásra a naplementében.

14761597_08ef008857f38f71275bd755937e2476_xl

Mivel mellette egy nagy horgásztanya van, a csend adott, sőt, kötelező, és ha kinyugiztuk magunkat, innen már csak 10 percre van a Velencei-tó legjobb kis csárdája, a sukorói Boglya Csárda.

Itt pedig aztán tényleg méltó módon zárhatjuk a napot, mert az étel kiváló, az adagok nagyok, a ház bora könnyű, a látvány pedig lenyűgöző. A fél Velencei-tavat belátni a teraszról, a régi parasztházból kialakított étterem pedig pont ízlésesen adja a falusi romantikát: itt egy kredenc, ott egy szekérrúd, amott matyómintás tányér a falon, de mindez skanzenhangulat nélkül. Itt persze főleg a húsevőket teszik boldoggá magyaros, de nem zsírban tocsogó fogásokkal – azokat viszont nagyon!

Persze nincs tóparti nyaralás rendes, hagyományos büfékaja nélkül. A környék – de állítom, hogy az ország – legjobb lángosát és hekkjét pedig természetesen nem a strandon találjuk, hanem Velence egyik kis mellékutcájában, a Gajdos büfében, aminek már a látványa is messziről csalogató.

A sufnihangulat és a buja freskófestészet olyan bizarr találkozásának lehetünk itt tanúi, ami talán az egész világon egyedülálló: hullámpala tető, olcsó viaszosvászon terítő, ízléstelen napernyők, gyékény falvédő, és ami az egészet csodálatossá teszi, hatalmas, mediterrán hangulatú falfestmény, valamint a kínálatot művészi szinten ábrázoló cégér.

photo (2)

A zsíros kis pult mögött maga Gajdos Attila áll nap mint nap, legtöbbször félmeztelenül, pecsétes konyharuhával a farzsebében, és hangulatától függően vagy mindenkinek odalök egy-egy poént, vagy éppen legfeljebb egy bajuszpödréssel jelzi, hogy vette a rendelést. A lángos pillekönnyű és szinte a szalvéta is száraz marad alatta, sajtos-tejfölös verzióban 500 forint. És ami a legjobb, a hekkmenü 1250 forintért, ami két nagy szelet, istenien elkészített hekket, két szelet kenyeret és jó nagy adag kovászos uborkát tartalmaz. Nem tudom, honnan szerzi a halat, de ennek semmi köze a parton kapható, tápon hízlalt, íztelen, vizes hekkhez. Vékonyabb a husa, de sokkal ízesebb, a bundája ropogós és tökéletes a fűszerezése.

De hogy a magyar halakról se feledkezzünk meg, mindenképpen érdemes elmenni Agárdig a Novák Büfébe. Novák Tibi ugyanis amolyan lokálpatriótaként (és ínyencként) ügyesen kijátszotta a rendszert, így a keszeget és a kárászt a helyi horgászoktól veszi. Igaz, ezért néha eltart egy ideig, míg elkészül a fogás, mert épp az imént borították a mosdóba a halat a szákból, és még meg is kell pucolni, de ahogy a paprikás bundában sült, szálkástul befalható, friss keszeg ropog a szánkban, rá kell jönnünk, hogy az eredmény minden várakozást megér.

És végül, ha ezt is letudtuk, már csak a fagyizás maradt hátra a kötelező nyaralós gasztrolistán, és persze ezt sem szabad elaprózni. Az Édes Velence díjnyertes cukrászdában olyan kézműves fagylaltot ehetünk, amilyet még Budapesten is nehéz találni, nem tejpor és aroma alapon, hanem valódi alapanyagokból.

160 forintért jól odanyúlnak a kanállal, és az ízeik sem rekednek meg a csoki-vanília-eper háromszögben: az állandóan változó kínálat néhány csillaga a fahéjas alma, a sajttorta, a csokis banán, a szilva, a grapefruit vagy éppen a mogyorós-karamell. Nem csoda, hogy a terebélyes mogyoróbokor alatt szinte mindig tele van a terasz, és a legtöbben még repetáért is felállnak.