Van egy sanda érzésem, hogy Elise fényképészeti munkáinál ebben a hónapban már nem találunk jobbat. Mert olyan fotókkal gyakran találkozunk, amik tökéletesen kivitelezett igaziaknak tűnnek, pedig csak egy fotosopmaraton eredményei – olyanokkal viszont nem nagyon, amikről már első blikkre kiabál a CGI, hogy végül kiderüljön, nem, ezek pont nem digitális manipuláció révén jöttek létre. A misztikus nevű Elise ennek a mestere. Azt írja magáról, hogy

a szobrászat, az installáció és a fotográfia kereszteződésében

foglalnak helyet a munkái. Ezzel nem is nagyon lehet vitába szállni. Nézzük csak, és taglózódjunk lefele:

 

Azt is mondja még egyébként a képeiről, hogy azért imádja a komplex összezsúfoltságot, mert így éri el ezt a valótlansági hatást, hogy az ember el sem tudja képzelni, hogy ezt így össze lehet rakni élőben. Pedig ő pont ezt teszi. Végül:

“Megpróbálom a mukáimat eltolni az értelmezési próbálkozások felől abba az irányba, hogy azon gondolkodjunk el inkább, mit jelent ma a fotózás a digitális utómunka korában.”