Dokumentumfilm készült a fesztiválról, ami a legnagyobb fagyivisszanyalás volt az influenszerkultúrának

2017 elején került fel az első és egyetlen Fyre Fesztivált reklámozó videó az internetre, amin mindenféle instagramos modelleket lehetett látni, ahogy látszólag nagyon jól érzik magukat a Bahamákon. Valahogy így:

Ezután 250 topinfluenszer kábé egyszerre posztolt egy narancssárga négyzetet alatta a #fyrefestival taggel az oldalára – azért az ígéretért cserébe, hogy a 2017 áprilisának végén ingyen részt vehet a minden korábbit felülmúló luxusfesztiválon. Ez pedig elég is volt ahhoz, hogy úgy elkeljen az összes jegy, hogy egy fellépőt is bejelentettek volna. Volt 25 millió forintos jegy is, csak mondjuk.

Közben a háttérben iszonyú gányolások mentek. Nem elég, hogy két hónappal a belőtt dátum előtt kezdték el szervezni a dolgokat, rögtön az első, meghirdetett helyszínt elszúrták részint amiatt, mert a bérbeadó kérése ellenére azzal reklámozták a fesztivált, hogy korábban Pablo Escobar tulajdonában volt a sziget.

Közben egy ilyen lineupot találtak ki:

Ezután a nagy kapkodásban egy másik nem is lakatlan szigetre esett a választás, ami nem is volt lakatlan, de némi fotósopp segítségével eltüntették a szépséghibákat. A helyi lakosságot pedig kábé egy az egybe munkára fogták, hogy felépüljön a fesztivál. Anélkül, hogy a szaftos részleteket ebben az ajánlóban kispoilerezgetnénk, annyit azért megmutatnánk, hogy nagyjából ez várta az influenszereket és mindenféle nagy pénzeket leperkáló arcokat:

Chris Smith rendező amolyan időzített bombát időző narrációval mutatja be a fesztivál történetét, aminek a középpontjában a főszervező, Billy McFarland áll. Még úgy is, hogy szinte ő az egyetlen, aki nem állt a film készítőinek kamerája elé.

Ellenben a stábjának több fontos tagja is megszólal. Talán ezek a film legerősebb jelenetei, ahogy emberek, akik éveken át hittek a notórius csaló McFarlandben – számomra abszolút hihetően – felidézik, hogy a katasztrófa eszkalálódásával miként döbbentek rá, hogy nincs vissza út.

A kedvencem az volt, amikor egyik arc arról számolt be, hogy az utolsó napokban folyton Woodstockra gondolt, hogy ha ott nem volt para a tömegnyomorból, a víz- és ételhiányból, a rengeteg szemétből, akkor valahogy csak megússzák ők is. McFarland pedig minden egyes hiányosságokat firtató kérdésre azzal válaszolt nekik, hogy pozitív szemléletet vár el. Amikor megérkeznek az emberek a gyakorlatilag nem is létező fesztiválra, akkor annyi a reakciója, hogy kapjanak inni, és legyen minél hangosabb a zene.

Aztán szót kapnak a helyiek, akiktől megtudjuk, hogy a munkát szervezők és a lakosság többi része között óriási konfliktusokat hagyott hátra a fesztivál azzal, hogy természetesen az ő több hetes munkájuk sem volt kifizetve. Aztán persze megszólalnak az influenszerek is, akiket akkoriban a fél világ körberöhögött, hogy kellett 75 ezer fontot fizetni azért, hogy elrepüljön egy szigetre, ami az Éhezők viadalának helyszínére hasonlít.

Chris Smith filmje ugyan ízig-vérig dokumentumfilm, de a tényanyagokat tudja olyan ügyesen rendezni, hogy abból egyfajta korjelenség is átjöjjön. így a Fyre nem csak egy bedőlt fesztivál története lesz, hanem az influenszerek világáról is lerántja a leplet. Emellett pedig arra is figyelmeztet, hogy bármilyen ragyogó a felszín, sohasem tudhatjuk, hogy mi van mögötte.