Hogy melyik a kedvenc Nirvana-lemezem? Egyik legnehezebb kérdés a világon ez. Oké, most épp a Bleachet szeretem nagyon a kis bumfurdiságával. De álltam már ki a béoldalakat és mindenféle resztliket tartalmazó Incesticide mellett, ami Nirvana-rajongóként a legszórakoztatóbb lemez a maga összevisszaságával.

Aztán ott a Smells Like Teen Spiritet és a Come As You Are-t is tartalmazó Nevermind. A hatását most full felesleges tárgyalni, megírta azt már mindenki, halk-hangos váltások, popérzékenység a metálból kölcsönzött riffekkel. Mindegy, elvitathatatlan klasszikus, a zárószámot leszámítva mindenből lehetett volna róla klip. Nem lehet nem szeretni.

És akkor elérkeztünk az évfordulós In Uteróhoz. 1993 szeptember 21-e ugyanis most pénteken lesz kereken 25 éve, hogy megtörtént. Butch Vig producert lecserélték Steve Albinire, akivel egyszerre kanyarodtak vissza a zajosabb, zordabb témáikhoz, viszont közben olyan szép balladák szakították meg az őrjöngést, mint az All Apologies vagy a Pennyroyal Tea, és amik már a klasszikus Unplugged-showjukat előlegezték meg.

És persze az olyan rádióbarát cuccokról se feledkezzünk meg, mint a Heart-Shaped Box vagy a Rape Me. Mindezzel együtt elmondható, hogy az In Utero összeboronálja az egész életmű lényegét egy olyan albummá, ami legjobban reprezentálja Kurt Cobain hagyatékát.

De mibe lenne vajon most Kurt?

A Nirvana-örökség mai napig tartó frissességének nyilván az az egyik kulcsa, hogy Cobain 27 évesen meghalt, és azt sosem láthattuk meg, hogy mit csinált volna most 50 felett.

És ezt igazából még a rockzene vagy a popzene teljes egészének alakulásából sem lehet levezetni. Mai szemmel úgy tűnik, hogy a Nirvana kicsit az összes mai rockzenekarnak az ősképe volt. Az ő idejükre már minden megtörtént a gitárzenékben, és ők sem csináltak mást, mint egy csomó nyilvánvaló utalást összekötöttek, más kérdés, hogy pont ezzel sikerült átszakítani a mainstream-underground határt.

Ennél pedig tovább menni már senki sem tudott, az új dolgokat kereső fiatal, formabontó alkotók pedig egyre az elektronikus zene felé tolódtak el, a korábban forradalmi hevületű rockzene pedig mára egy ilyen régies dolog lett, mint mondjuk a hímzés.

Kanye West és Kid Cudi közös lemezéről van ez a szám, egy Nirvana-hangmintával játszanak: 

https://www.youtube.com/watch?v=7hd65jvahmA

Vajon az 50 éves Kurt idővel megbékélt volna mindezzel és a Nirvana most egy ilyen Foo Fighters-szerű stadionos puharockzenekar lenne? Esetleg a világ unta volna meg a Cobainék világfájdalmát, ő pedig kisebb klubokban játszana egy szál gitárral a világban a helyüket szintén meg nem találó korábbi grunge-arcoknak?

Netán a mögöttük lévő negyven éves rockhagyományból ők a maiaknál izgibb dolgokat tudtak volna kikeverni? Vagy mondjuk a Radiohead vonalán Cobain is az elektronikus hangzások felé fordult volna?

Az a helyzet, hogy noha bármelyik út elképzelhető, mégis nagyon valószínűtlennek tűnik valahány. Kurt Cobainnak az életben bizonnyal lett volna még helye, a rockzenében viszont valószínűleg már soha sem érezte volna jól magát. Ennyiben az In Utero és persze utána az Unplugged-koncert nem csak Kurtnek volt a hattyúdala, hanem egy egész műfajnak is.