keresés menü

Energikus borúra pálmafás derű: merre haladsz, magyar popzene?

Mégpedig az, hogy hová lett közben a friss, magyar popzene, ami reagál a nemzetközi történésekre. Elbújt valahol az árnyékban, hálószobákban, garázsokban, és most onnan nézelődik, érdemes-e már előjönni? Szépen, lassan úgy tűnik, igen. Az elmúlt néhány évben kissé ellaposodott az ügy, de végre néhányan megrezegtették az állóvizet.

Polar Dear fellépés az Ötkertben, ki tudja hány hónapja

Két út látszik, mint főbb irányvonal: az előző hullám fontosabb zenekari szerveződnek újra, tagjaik alakítanak új formációkat, próbálnak frissíteni magukon, valamint új szereplők próbálnak betörni a némileg bennfenteskedőnek ható, zárt körbe. Az a közös bennük, hogy ismét megjelent az igény a felzárkózásra a nemzetközi zenei trendekhez – már nem csak önmagukért vannak a zenekarok, hanem szeretnék megugrani a lécet. Fontos változás még, hogy végre nem csak zenei téren, hanem megjelenésben, háttérmunkában is megmutatkozik ez a fejlődés.

Az egyik első fontos szereplőnek mindenképp a Bermudát kell tekintenünk, aki végre túllépett a szembe csúszott hajú alteros hagyományokon, és friss hangulatú popzenét ír magyar szövegekkel is. Jelenlétük egyben a fontos mérföldköve a Viva-MR2 palettájának átalakulásának is.

A maximalista vizuális megjelenésben vizsgázott jelesre a Venice Valley, akik összes eddig kiadványukat videóval kísérték, valamint a különböző felületek képi tartalmait és nagy gonddal és erős koncepcióval válogatják össze.

Helyenként borús, de alapvetően energikus szintipopban pótol hiányt a Polar Dear, másik fontos szereplőjeként a korábban említett popzenés-kereskedelmimédiás átalakulásnak, ami egyre jobb irányokba kacsintgat végre.

Mindenképp említést érdemel még a Middlemist Red, akik garázs/blues-rock vonalon vezetik át az aktuális történéseket a hazai piacra, de a Fran Palermóval és az Ivan & Parazollal szemben technikásan, ötletekkel feltüzelve a biztonságos leképezés helyett.

Legfrissebb szereplőnk pedig MYGL, avagy a moniker mögött megbújó – leginkább talán a Qualitonsból ismerhető – Szőke Barna, aki pálmafás tengerparti popdalokkal frissíti az idei évet, fontos szerepet betöltve ezzel.

A korábbi részben említett Bánkitó és Rakéta fesztiválokon el lehet csípni a zenekarok egy részét, és nézelődni a következőként belépő szereplők között. Egyvalami biztos csak annyira, mint a halál: az, hogy maximalizmussal, kemény munkával és kompromisszummentes koncepciókövetéssel pótolható az az űr, amelyet egy kiadó és a menedzsment szokott megtölteni. Egészen addig, míg nem kopogtat egy tényleges kiadó is.