Közel másfél évig éltem Hong Kongban 2017-18-ban, még azelőtt, hogy az Ázsia New Yorkjaként számon tartott különleges közigazgatási terület sajnálatos ismertségre tett szert a kábé tavasz vége óta eszkalálódó zavargások miatt. Most, hogy egy év romániai kitérő után visszaköltöztem Budapestre, az eltűnt idő nyomában, illetve az eltelt idő távlatában visszagondoltam rá, mik voltak azok a dolgok, amik a legjobban hiányoztak az amúgy full komfortot és stimuláló változatosságot kínáló magasra nőtt expat hubban.
Legyen akár egy hatkilométeres napindító futás a Margitszigeten vagy a városligetben, akár céltalan másnapos vasárnapi mászkálás, akár csak annyi, hogy gyalog megyek A-ból B-be, Budapesten égnek az ember talpa alatt a kilométerek.
Hongkongban viszont ez nem működik. Ezek az okai:
A Hongkong környéki meredek, dzsungel borította, terméketlen hegyek sose hoztak nagy számokat mezőgazdaság terén, a népesség durva megugrása óta meg pláne ki van a város szolgáltatva az importnak.
A közeli Kínában megterem néhány helyi gasztronómiában használatos zöldség és gyümölcs, mint például a durian, aminek a fogyasztását penetráns, döglött állatra emlékeztető szaga miatt a hotelszobákban pont akkora bírsággal sújtják, mint a dohányzást.
Viszont, ha az európai expat megkívánja mondjuk az epret, barackot, paradicsomot(!!!), akkor inkább felejtse el, vagy ugorjon kicsit haza, egyenesen a Hunyadi téri piacra. A másik opció a viaszízű importtermékek horroráron, és mély karcolások a környezettudatos lelkiismereten. És nem vagyok nagy patrióta, de a magyar paradicsom a legjobb, és ezen egy olasszal is kész vagyok összeveszni.
Soha többé nem fogom készpénznek venni a Duna parti, Madács téri, Mikszáth téri koranyári naplementézős fröccsöket. Az első számú hiány nyilván a tér, meg talán a második és a harmadik is. Ezen kívül akadály a már sokat említett trópusi idő, de azért a helyek előtt a Soho-ban így is óriásira tud növekedni a lépcsőn, járdaszegélyen cigiző tömeg. Kárpótlás: italok 35., 68., és 118. emeleti tetőteraszokon.
A hongkongi szabadidőbiznisz leginkább a “work hard, play hard” elvek mentén, pénzügyi, jogi, és vendéglátó szektorban gályázó expatokat célozza, akinek pénze és igénye is van rá, hogy egy hatvanórás munkahét után a lehető legszofisztikáltabb italokkal és egyebekkel csapják le nullára magukat.
Nem azt mondom, hogy nincsenek kultúrprogramok, de azok olyanok, amikre az ember hónapokkal előbb jegyet vesz és kiöltözik. Az A38- vagy Akvárium-féle vibe teljesen hiányzik, de kisebb kocsmákban se sikerült soha belefutni valami jól hangzó helyi underground bandába, szerintem nincsenek, vagy csak nagyon rosszul helyezkedtem.
Színház sincs, ezek helyett a már említett italmixológia és haute cuisine van, elképesztő skálán. Mondjuk, ha hihetünk a prognózisoknak, hogy a kaja az új zene, akkor Hongkong igazából élen jár a trendszettingben.
Én a szaunát és a gőzt gyakran még úgy is megkívántam, hogy az év nyolc hónapjában a kültéri klímát nem sok választotta el egy törötkfürdőtől. Hongkong ezt legfeljebb luxushotelek spa-iban nyújtotta – kárpótlásként viszont ebben a wellness self care szegmensben ott volt a minden sarkon elérhető és abszolút affordable talpmasszázs.
A fotók a szerző képei