Nemrég írtam egy ölesebb posztot a Baltikum legtudatosabb városának showcase-zeneszakmai fesztiváljáról, az idei Tallinn Music Weekről, ami alatt eljutottam annak egy szőrén-szálán kapcsolódó mellékprogramjára is.
A Design Market névre hallgató dizájnpiacot (!) a Kultuurikatel nevű, 1913 és 1979 között erőműként funkcionáló épület nem éppen emberi léptékű, de annál lenyűgözőbb ipari belterében rakták össze közel száz, gondosan kiválogatott alkotó alkotásaiból, de egyébként is rendszeresek itt a koncertek, előadások, workshopok, kiállítások, meg amit el lehet képzelni. Ami a képzelőerőt illeti, mielőtt beléptem volna, nekem az már régen meglódult:
Aztán haladtam befele, és kicsit még tovább lendült attól, amit láttam.
És még annál is tovább.
az észtországi wampon nem a falióra van bakelitbul
Közzétette: Andras Unger – 2017. április 3., hétfő
Szóval itt volt ez az érzékeimet betegmódon agyonverő, bármilyen teknóbulihoz ideális enteriőr, bakelitről szólt benne a zene, amin nem lehetett fogást találni, és aztán jött a kínálat.
Amit tökre nem részleteznék szét, nem is tudnám, hiszen akkor még azt sem sejtettem, hogy ebből majd írok valamit, csak lövöldöztem pár mobilképet izgágán körbetekeregve, mint a hirtelen revelációt kapó elsőekis a Normafán, miközben folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy én nem is egy egykori szovjet tagköztársaságban vagyok, hanem Skandinávia letagadott kis oázisában. Ahol még az emberek is kísértetiesen hasonlóan beszélnek a finnekhez.
A legmélyebb benyomásom az volt, hogy míg mi itthon jobbára csak kaparunk a mindennapi funkcionális minimalizmus irányába, addig ők ezt élik. Gyakorlatilag
minden pultról visszaköszönt az a hárfafinomságú dizájnérzékenység és mérsékelt habzású attitűd, ami miatt éppen nem gondolta túl magát egyik tárgy sem.
Mintha minden alkotó ugyanabba a formatervezői iskolába járt volna, ami valószínűleg nem így volt, bár ezt nem kérdeztem meg tőlük.
Kedvenceim a lámpafoglalat-faragó lányok voltak, akik a világítástechnikai truvájokat ügyesen lecsorgatták a szimpla kiegészítős dizájnba is, vagyis például afrikaifenyős nyakbavalót is terveztek, aminek a végébe izzót csavartak. Ami elemmel felgyúl. Ők maguk meg voltak annyira príma fejek, hogy egy szuvenírnek vásárolt, geometrikus fa-nyakékhez hozzácsaptak egy hasonlóan ízlésesen elkészített pár fülbevalót is.
Betonkutyatálak = szintén instant győzelem.
A sok más, ökológiailábnyom-mínuszos terméket, kaját, kávét nem is ragozom, csak mutatom.
És nem beszéltem még a mindenhol finom jelenlétükkel figyelmeztető szelektív hulladékgyűjtőkről is, amik zavartalanul simultak bele környezetükbe:
Aki Tallinnban jár, az járjon erre is!
