Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Egy ország, amiben négyszázezerrel kevesebben laknak, mint Budapesten, és mégis 114 hazai előadót képes felvonultatni a saját zeneszakmai fesztiválján.
Az első meghökkentő infó ez volt, ami a tudatomig eljutott egy hete, amikor egy busznyi magyar delegációval – promóterekkel, zenekarmenedzserekkel, kiadótulajokkal, zenei újságírókkal – a HOTS (Hungarian Oncoming Tunes) szervezésében nekiindultunk a svédországi Stockholmmal és a norvégiai Oslóval egy légvonalban található Tallinnak. A város már kilencedik éve hozza össze a Baltikum, de talán a kontinens legvibrálóbb showcase eseményét, amin kapcsolatépítésre hegyezett programokkal igyekeznek elérni a szervezők, hogy összenőjön, ami összetartozik: popzenei kereslet és kínálat.
A második meghökkentő felismerés nem az volt, hogy az éppen húszfokos Magyarországról visszaérkeztünk a télbe, és míg otthon már pólóban lehetett biciklizni, itt egy este még a hó is lehullt. Hanem az, hogy hogyan jutott el ez a tenyérnyi kis államka odáig, ahol most tart, hiszen
1991-ig erőszakkal betagolt szovjet köztársaságként létezett – tehát még nálunk is sokkal szarabb helyzetben volt -, a fővárosa viszont egy elképesztően hip hellyé traszformált.
Persze ezen a benyomáson nyilván nagyot lendített, hogy éppen erre a hétre zenebuzi fiatalok tömegei özönlötték el a várost.
De még így sem lehetett nem kiszúrni azt, ahogyan az egyszer Prágát, aztán Sopront idéző óváros templomaival és puritán erődítményszerűségeivel szemben olyan kontrasztos faszaságok állnak, mint a Telliskivi nevű kreatív gócpont, ami csak úgy hívja magát, mint “minden újnak az otthona”, és ahol a régi gyárépületből átalakított műterméből kilépő festő egy kenyérsütöde és egy print shop között félúton azonnal ihat egy vegetáriánus kávét.
A Madách tér szemlesütve rugdoshatja a porcicát a sarokban.
https://www.instagram.com/p/BE5jo1NBUv9
Pezsgő startup-szcéna (ha nem lett volna meg, itt fejlesztették a Skype-ot), patyolattisztán suhanó villamosok, gyors és nyílt wifi szinte mindenhol, a helyi Vapianoban a pult mögött tésztát főző észt csávó őszinte érdeklődése, vagy éppen az egykori helyi erőműből átalakított Kultuuri Katel, ahol ottjártunkkor dizájnvásár zajlott – elég hamar úgy éreztük, mintha egy skandináv kisvárosban lennénk, nem pedig olyanban, ahol pár éve még ruszki tankok masíroztak.
És még a seggre is ugyanaz a szavuk, mint a finneknek, és ami nálunk kicsit mást jelent: a “persze.”
Na, hát ilyen hirtelen felgöngyölített előismeretekkel fordultam rá a programokra, amikről akkor még nem sejtettem, hogy olyan alvásdeficitet fognak okozni, amit napokkal később sem fogok tudni behozni. Délután ugyanis erős előadások és kerekasztalok, kora estétől hajnalig pedig koncertek zajlottak – 33 ország több mint 200 zenésze által.
Különösen érdekes volt a hotelünktől öt percnyi sétáta található helyi orosz kulturális intézetbe szervezett előadásokra elmenni, ahol a beléptető (természetesen orosz) biztonsági őr tekintetére mintha egyenesen rásütötték volna az állandó gyanút, úgy szkennelt minket végig.
Leginkább akkor volt különösen érdekes, amikor a központi teremben hatalmas sarlókalapács uralta a színpad fölötti mennyezetet, én meg épp a túlmozgásos norvég dalszerző Moddi (lásd videón lejjebb) és a Laibach-tag Ivan Novak előadását hallgattam betiltott dalokról egy szinttel feljebb. Például arról az1982-es Eli Geváról, ami bár egy háborúellenes protest song – címét arról a korábban elismert ezredesről kapta, aki nem volt hajlandó részt venni a bejrúti benyomulásban, mert azt igazságtalannak tartotta -, a nyolcvanas években nem engedték Birgitte Grimstad norvég folkénekesnőnek elénekelni Izraelben, nemrég viszont Moddi elővette az Unsongs nevű projektjében.
Őt azonnal muszájnak is éreztem meghallgatni a feszten. Jól tettem, kevés singer-songwriter érintett meg ennyire, mint ő, ezzel a képességével egyébként tökéletesen tisztában is volt, néha majdnem átbukott teátrálisba, de szerencsére végül bőven megmaradt őszintének. Az átvezetéseiben pedig éppen nem idegesítő mértékben csillogtatta meg az intelligenciáját.
Pár félmondatra visszatolatva az előadásokhoz, azok széles spektrumon húzódtak, legyen az keményebb szakmázás a disztribúcióról és streaming bizniszről, vagy könnyebb diskurálás arról, hogyan hagyjuk szárnyalni a képzeletünket, és hogy a minőség az új cool.
De meghallgathattam például, hogy a svéd popzene sikerének mi lehet a titka – konkrét megfejtés amúgy nem jött a mikrofon mögött ülő svéd zeneipari fejesektől, az egyikük szerint a nyitottságuk (lásd a menekültkérdést, aminek kezelésében az országuk élen jár) a kulcs, egy másik szerint pedig az, hogy túl sokszor van sötét náluk, így az emberek többet tudtak otthon maradni és alkotni. De előkerült az is, hogy hosszú ideig elég ügyesen másolták az amerikai popzenét, így kábé ők lettek Európa Kínája.
Na, de koncertek! Muszáj még három fellépőt ajánlanom.
Ez volt a kommentár, amivel kiraktam egy Instagram sztorit ott nyomban a helyszínről, a sokadik kurvajó tallinni koncertteremből. Erki a gitárjával és a vokálmentes zenéjével olyan túlvilági atmoszférát teremtett, aminek a lényege a harmóniákkal kiglancolt játék volt, mégis, bravúrosan nem csúsztunk bele egyszer sem a giccs sávjába, éteri volt és szárnyaló, amit rögtön utána nem győztünk a koncertet végigélvező többi magyarral együtt a fejünket fogva rogyásig dicsérni.
Amikor közölték velem a Budapest Showcase Hub szintén itt tartózkodó kiküldött küldöttjei, hogy ez a színpadon maga Kate NV, akihez ez a zseniálisan bugyután fülbemászó szintidalocska köthető, én komolyan nem hittem el percekig. Az biztos, hogy ebben a szerepben, amiben itt láttuk, potenciálisan sokkal erősebb tényezőnek tetszett: idegesen darabos mozgását idegesen darabos zenébe csatornázva egyszerre idézte meg előttem a Battlest, a Talking Headset meg a Sonic Youth-ot, úgyhogy nem győztem imádni.
De legalábbis nem akarsz vele szembejönni egy dohos sikátorban. Ha nem énekelne, akkor inkább nem akarod megtudni, hogy mit csinálna. Ez a banda egyébként is a modern könnyűzenékkel szöges ellentétben igyekszik meghatározni önmagát, fellépése pedig inkább szuggesztív performansz volt, azok közül viszont az egyik legjobb, amit az elmúlt években láttam.
Ők természetesen még mindig csak pár apró morzsája annak a nagy vekninek, amit elénk dobtak falatozni: a Tallinn Music Weeken egy este az ember akár ötpercenként is átnyargalhatott egyik helyszínről a másikra, órákon át, és mindig új zenészeket hallhatott volna, stoner rocktól a brit technóig, hegedűs-szemplinges duótól a csajpunkcsapatig,
Bowie-cipőben járó furcsa dalnoktól az izlandi hiphopig, vagy a cowboykalapos olaszokig, akik olyanok voltak, mint a beketaminozott Tame Impala.
Mindeközben a magyar képviselet is megtett mindent, ami tőle telhetett. A Blahalouisiana és a Kéknyúl felléphetett a feszten, mindenki más pedig networkölt izomból. Megkérdeztem a delegáció ügyes-bajos dolgait intéző Süli Andrást a tapasztalatokról, aki azt mondta:
“Szerintem összességében nagyon nagyot lépett a magyar zenei export előre, persze nem csak a TMW-vel, hanem egyáltalán azzal, hogy az év első három fontos európai showcase rendezvényén egyaránt népes delegáció, több zenekar és egy tudatosan felépített brand, a HOTS képviselte a magyar popzenét. Amivel Tallinnban még előrébb tudtunk lépni, hogy sikerült néhány olyan alkalmat összehozni az észt szervezőkkel összefogva, ahol kifejezetten rólunk szóltak a dolgok, például a közép-kelet-európai fókuszú speedmeetingen. A fogadásunkra is nagyon sok külföldi eljött, akik nem álltak tovább néhány falat hortobágyi palacsinta után, hanem maradtak beszélgetni, koccintani. Ahogy többen is megfogalmazták, a kapcsolatépítés kulcsa a folyamatos jelenlét. Ha kitartunk az elkezdett folyamat mellett, előbb-utóbb lesznek észrevehető zenekaraink, produkcióink az európai piacon.”
HOTS – Hungarian Oncoming Tunes
All we can say is thank you Tallinn, this trip was magical!
Úgy legyen. Tallinn, nektek is köszi, sűrű volt! Csak legközelebb hagyjatok tovább aludni. Vagy csak ne délelőtt tízkor zárjon a svédasztal.