Tökéletes offline marketingeszköz a plakát kültéren és beltéren egyaránt
Na, mekkora lufit fújtak a franciák? Felér-e az album a csillagokba lőtt hype-ig?
Végre, végre, VÉGRE kiderülhet mindez, hiszen alig egy órája végighallgathatóvá tették a nyolc évnyi pauza után összerakott, hivatalosan csak a jövő héten megjelenő legújabb nagylemezt, a maga egy és negyed órájával – csak iTunes kell hozzá, aztán hadd szóljon. A fő kérdés persze még mindig leginkább az, hogy ez a negyedik album képes-e újra megcsillantani azt a tehetséget, ami a maga nyersességével csak úgy sütött az 1997-es Homeworkből, illetve feledteti-e az utána jövő elherétlenedést (ami persze a slágerlisták szempontjából jól jött), főleg ha már olyan faszán hangzó dolgokat mondtak róla, hogy az eletronikus zene beleragadt a komfortzónájába, de ők nem akartak robotpilótát játszani, a pár évtizeddel ezelőtti hangzásokkal viszont annál inkább.
Na de mindenekelőtt nézzük meg azt a kisfilmet, amiben a két metálfejű épp a saját lemezével ismerkedik, ma először ezt tették közzé délután, aztán jött így estebédre a full album:
Give Life Back To Music: az album ezzel az amúgy kellemesen lötyögős biztonságidiszkóval nyit, fogjuk rá, hogy egy mission statement arról, mi jön még, és hát mi jönne, mint amit beharangoztak, vagyis élőben puffogó dobok és szippogó cinek, búgicsáló basszusok, szájcsővokóder, térdre rogyás a tükörgömbös, dicső múlt előtt. Giorgio Moroder monológja a saját karrierjéről egy töccögős diszkófunk-alapra érdekes nyitás, főleg amikor átkapcsol egy klasszikus italóra, és ez sikerülhetett volna karácsonyiajándék-ízűre is, amitől tágra nyílnak a csipák, de nem olyan lett, maradjunk ennyiben.
Igazából a komplett album lehetett volna kevésbé ilyen, hogy számítunk a csípőlökdöső dinamitra, amit a Pharrell hangszálait megmozgató Get Lucky kilátásba helyezett, de végül csak serceg-szikrázik a kanóc, szép, meg minden, csak éppen még a közelében sem jár a lőporos hordónak. Igen, ez a nyár slágere, a lemez viszont nem lesz a nyár lemeze – pár tényleg kiemelkedő mozzanatot leszámítva -, és nem azért, mert nem robbantja fel a táncparkettet, hanem mert a retrospektív töprengéseknek szánt percek is úgy nyúlnak, hogy alig győzzük kivárni. Ami nem jó ómen.
Persze nem kell nekünk hinni, hanem meghallgatni a pakkot, hátha csak mi tornásztuk túl magasra az elvárásainkat (vagy esetleg ők? Hahá!) Mégegyszer: ide klikk.