Energikus borúra pálmafás derű: merre haladsz, magyar popzene?

Mégpedig az, hogy hová lett közben a friss, magyar popzene, ami reagál a nemzetközi történésekre. Elbújt valahol az árnyékban, hálószobákban, garázsokban, és most onnan nézelődik, érdemes-e már előjönni? Szépen, lassan úgy tűnik, igen. Az elmúlt néhány évben kissé ellaposodott az ügy, de végre néhányan megrezegtették az állóvizet.

Két út látszik, mint főbb irányvonal: az előző hullám fontosabb zenekari szerveződnek újra, tagjaik alakítanak új formációkat, próbálnak frissíteni magukon, valamint új szereplők próbálnak betörni a némileg bennfenteskedőnek ható, zárt körbe. Az a közös bennük, hogy ismét megjelent az igény a felzárkózásra a nemzetközi zenei trendekhez – már nem csak önmagukért vannak a zenekarok, hanem szeretnék megugrani a lécet. Fontos változás még, hogy végre nem csak zenei téren, hanem megjelenésben, háttérmunkában is megmutatkozik ez a fejlődés.

Az egyik első fontos szereplőnek mindenképp a Bermudát kell tekintenünk, aki végre túllépett a szembe csúszott hajú alteros hagyományokon, és friss hangulatú popzenét ír magyar szövegekkel is. Jelenlétük egyben a fontos mérföldköve a Viva-MR2 palettájának átalakulásának is.

A maximalista vizuális megjelenésben vizsgázott jelesre a Venice Valley, akik összes eddig kiadványukat videóval kísérték, valamint a különböző felületek képi tartalmait és nagy gonddal és erős koncepcióval válogatják össze.

Helyenként borús, de alapvetően energikus szintipopban pótol hiányt a Polar Dear, másik fontos szereplőjeként a korábban említett popzenés-kereskedelmimédiás átalakulásnak, ami egyre jobb irányokba kacsintgat végre.

Mindenképp említést érdemel még a Middlemist Red, akik garázs/blues-rock vonalon vezetik át az aktuális történéseket a hazai piacra, de a Fran Palermóval és az Ivan & Parazollal szemben technikásan, ötletekkel feltüzelve a biztonságos leképezés helyett.

Legfrissebb szereplőnk pedig MYGL, avagy a moniker mögött megbújó – leginkább talán a Qualitonsból ismerhető – Szőke Barna, aki pálmafás tengerparti popdalokkal frissíti az idei évet, fontos szerepet betöltve ezzel.

A korábbi részben említett Bánkitó és Rakéta fesztiválokon el lehet csípni a zenekarok egy részét, és nézelődni a következőként belépő szereplők között. Egyvalami biztos csak annyira, mint a halál: az, hogy maximalizmussal, kemény munkával és kompromisszummentes koncepciókövetéssel pótolható az az űr, amelyet egy kiadó és a menedzsment szokott megtölteni. Egészen addig, míg nem kopogtat egy tényleges kiadó is.