Hogyan lehet hosszú távú állást szerezni az építőiparban?
Pont ma van, hogy húsz éve, 2000 február 15-én megjelent a The Cure tizenegyedik lemeze, a Bloodflowers. A zenekar ekkor már bőven túl volt a csúcskorszakán, ami így is elképesztőn hosszú volt, az 1980-as Seventeen Secondstól húzódott az 1989-es Disintegrationig. A kilencvenes évekre csak két lemezük jutott, a klasszabb Wish a Friday I’m In Love-val, valamint a Wild Mood Swings, ami a gyengécskébb dalai ellenére egy újabb színfolttal, tónussal gazdagította az életművet.
Aztán a következő évezred legelején jött a Bloodflowers, ami újra a legszebb formájában mutatta a zenekart: egy új vízió, klassz – és momentán monumentális – dalokkal végigvezetve egy egész albumon, de úgy, hogy kétség sem fér hozzá, hogy ők szólnak. Megint valami új világ, de annyira Cure, amennyire csak Cure lehet.
Nem csoda, hogy a zenekar is a nagy életmű trilógia részeként hivatkozik erre a lemezre, az 1982-es Pornography és az 1989-es Disintegration társaságában. Lehet érvelni, hogy a nyolcvanas évek közepén kiadott lemezeik (The Head On The Door, Kiss Me) színesebbek, izgalmasabbak voltak, mégis ez a három album az, ami legjobban összefoglalja azt a goth popot, amiért a zenekart igazán szeretni lehet.
“So the fire is almost out and there’s nothing left to burn”
“A tűz majdnem kialudt, de nem is maradt már mi elégjen” – énekli Robert Smith a 39 című számban. És ezzel lényegileg be is fejeződött a The Cure története. 24 év, 11 lemez, aminek legalább fele nagyon-nagyon fontos, mindezt olyan elképesztő változatossággal, amit náluk nagyobbra tartott előadók is kevesen tudtak. Ilyen szempontból tényleg Bowie és a Radiohead ligájáról van szó az esetükben.