Négy év után adta ki új nagylemezét az Animal Collective egyik kulcsembere, a chillwave-mánia elindítója, Noah Lennox. Meghallgattuk a Panda Bear Meets The Grim Reapert, most pedig meséljük és mutatjuk, hogy milyen!

A Panda Bear Meets The Grim Reapert, azaz innentől akkor már csak simán PBMTGR-t megelőlegező Mr Noah kislemez megjelenésekor két lehetséges utat jósoltunk Noah Lennox szólólemezének. Vagy az EP címadó dalán továbbhaladva az újsulis pszichedelikus rockzenékkel nem is olyan távoli rokonságban lévő lemezt kapunk, vagy pedig csak simán visszatérünk a Person Pitch hangmintákba csomagolt édenkertjébe.

Hát tévedtünk, de legalábbis én, a poszt elkövetője feltétlenül. A PBMTGR újdonságot jelentő részei egész más utakon kalandoznak, mint azt eddig megszokhattuk vagy prognosztizálhattuk volna. Noha az előző két lemez tapasztalatai sem felejtődtek el.

Az intrószerű Sequential Circuits nyitánya rögtön a 2007-es Person Pitch vízszerűen elfolyó napfényes pszichedeliát hozza, majd egy szívszorító kutyanyöszörgés után elindul a tizensokadik meghallgatás után is elsöprő Mr Noah kvázi neo-pszichedelikus rockja. A következő számok, a Crosswords és a Butcher Baker Candlestick Maker aztán olyanok, mintha az előző két lemez számai lennének összemosva, majd hiphopos (!) alapokkal aládúcolva.

A hipnotikus Boys Latinról szintén már korábban is ejtettünk pár szép szót a hozzá készült nagyszerű animációs klip kapcsán. Ez lesz a lemez második csúcspontja, majd a hétperces Come To Your Senses acidpopja zárja a lemez első felét.

A második a koncepciót kibontó részt a Diótörő (!!) hárfáit szemplerező Tropic Of Cancer kezdi, ez Lennox apjának haláláról szól. Ahogy Lennox korábbi Panda Bear-lemezei, úgy ez is végig személyes problémákat cincál. Ez azért is érdekes, mert Lennox azon kevés zenészek egyike, aki a szokásos rock and roll klisék helyett egy sikeres, szép élet felől nézi a világot. Lisszabonban él a családjával, közben meg zenekarával és szólócuccaival is sikeres, keresett zenész.

Innen érdekes különösen a fenti kép, amin Lennox egy playstation-kontrollert nyomkod a halállal szemben.

Ezután a Debussy-vel (!!!) kacérkodó Lonely Wanderer jön a lemez legsötétebb trekkjeként, majd szépen visszalépkedünk a fényre.

A Principe Real egy szintikkel zsúfolt keserédes hiphop, a himnikusan pulzáló Selfish Gene poszt-doo wopja a 2011-es Tomboy-lemez vallomásos jellegét idézi, végül a lemezt az emelkedett Acid Wash zárja amolyan migtisztító jelleggel.

A PBMTGR a Person Pitchnél mindenképpen, de talán a Tomboynál is kevésbé tűnik majd újszerűnek. Viszont mind Noah Lennox életművén belül, mind a Spacemen 3-s Sonic Boommal a Tomboy idején megkezdett közös munkában fontos továbblépés. És nem utolsó sorban – hahó! – négy év után itt egy, a korábbiaknál semmivel sem gyengébb lemez a 2000 utáni popzenék egyik legfontosabb figurájától!