Ha letakarjuk a Mr Noah EP első számát, akkor

egy olyan anyagot kapunk, ami simán lehetne a Person Pitchről (Faces In The Crowd, Untying The Knot) és a Tomboyról (This Side Of Paradise) lemaradt, amúgy nem rossz számok gyűjteménye. Sűrű hangszerelésben úszkálnak gyerekdalokat idéző naiv dallamok, összeállva a szokásos idilli, napfényes pszichedeliává, a záródalban pedig a lűktető basszussal ér el valami hasonló élményt. Látszólag semmi sem történik bennük miután elkezdődnek, idővel azonban nagyon be tudnak húzni. Ha ez lesz az irány, akkor megvan arra az esély, hogy öt év szöszmötölés után egy nagyon erős, de nem sok újat mutató lemezzel álljon elő Noah Lennox.

Ha csak a címadó dalt figyeljük, akkor

azt kell látnunk, hogy Lennox mintha a Tomboy hangszeres tapasztalatait keresztezte volna a hangmintázós dolgaival. A Mr Noah ugyanis olyan groove-os, kiforgatott gitárriffekkel megpakolt örvénylés lett, hogy egy Wooden Shjips- vagy egy Tame Impala-lemezen is megtalálná a maga helyét.

A szó szoros értelemben vett tánczenén kívüli világban a minialbum még mindig csak időhúzás, felvezetés az Igazi Nagylemez előtt. Ha igazán szerencsénk van, akkor itt csak a lemezfelvezető számhoz lett kerekítve egy középhosszú kiadvány néhány régi maradékkal, a jövőre érkező lemez pedig ismét egy teljesen új univerzum lesz, újragondolásra késztetve minket mindarról, amit a pszichedelikus rock és a tánczenék kereszteződéséről gondoltunk.