keresés menü

“A kapcsolatunk is azzal kezdődött, hogy végignéztük a Birodalom sorozatot és a Twin Peaks részeit megállás nélkül”



UP: – Szinte szokásosnak mondható első kérdés: meséljetek, mikor és hogyan kezdtetek képzőművészettel foglalkozni?

Zsófi: – Amikor középiskola mellett kellett dönteni, valahogy egyértelmű volt, hogy művészeti suliba fogok jelentkezni, és mivel budapesti vagyok, a Kisképző adta magát. Az osztálytársaim többsége elhagyta a pályát az érettségi után, de bennem fel sem merült, hogy ne a Képzőművészeti Egyetemre felvételizzek. Persze mindig vannak hullámvölgyek, de komolyabb szinten sosem fordult meg a fejemben, hogy letegyem a lantot és feladjam, amit eddig csináltam. Az eddigi tapasztalataimból kiindulva csak akkor lehetséges, hogy fennmaradj ebben a szakmában, ha nagyon eltökélten és következetesen dolgozol, mert egyáltalán nem jön gyorsan a siker, és rengeteg dolgot kell még a műtermi munka mellett ahhoz elvégezni, hogy megismerjék azt, amit csinálsz. Egyébként a szüleim támogatása is sokat jelentett, mert sosem próbáltak eltéríteni erről a pályáról és annak ellenére, hogy egyikőjük sem művész, nagyon fogékonyak arra, amit csinálok és mindig mellettem állnak.

Boti: – Az én esetemben nem volt mindig egyértelmű az út a képzőművészet felé. Illetve gyerekkoromtól kezdve az átlaghoz képest jóval többet rajzoltam, festettem, de aztán a kezdeti lelkesedés után egy átlagos 8 osztályos gimnázium mellett döntöttünk. Viszont itt is újra és újra előtérbe került a művészet, egészen addig, míg az érettségi évére biztos voltam benne, hogy a Képzőn folytatom tovább. Mire ide nagy nehezen bekerültem, már nem volt visszaút. Évről évre azt érzem, “egyre mélyebbre süllyedek” a festészet bugyraiban.

AQB – Zsófi és Boti műterme, részlet

UP: – Zsófi, te is klasszikus festészettel kezdted az egyetemi évek előtt és alatt, majd szépen lassan áttértél más, vegyes technikákra is: varrtál, ragasztottál, egyre több és több anyagot használtál munkáidban, végül szinte teljesen abbahagytad a festést és elkezdted a “zanza fejek” sorozatot és már a diplomamunkád sem a festészetről szólt. Minek hatására tértél el a festészettől és most hol, hova tart ez a folyamat?

Zsófi: – Igazi festő sosem voltam, az egyetemen már az első évben elkezdtem más techikákkal kísérletezni, és évről évre erősebben éreztem az igényét, hogy kimozduljak a térbe. A Kisképzőben kerámia szakos voltam és amennyire azt hittem az egyetemi felvételi előtt, hogy festőként szeretném folytatni a munkát, annyira hiányzott később a térbeliség. Egyébként szerintem csak nálunk ilyen dogmatikus az egyetemi oktatás, amennyire tudom, más országokban sokkal átjárhatóbbak a szakok. Szerintem az én munkáim is tartalmaznak elég sok festőiséget, szóval igyekszem nem szigorúan szétválasztani ezt a két dolgot, főleg, hogy szobrásznak sem nevezhetem magam igazából, így inkább nyitottan állok ehhez a kérdéshez.

Keresztes Zsófia: A természettudós halála (fotó: Zana Krisztián)
Keresztes Zsófia: RAW mountain (fotó: Zana Krisztián)

UP: – Volt egy közös projektetek, a No Signal Blue, amiről mi is írtunk. Lesz ennek folytatása? Esetleg gondolkoztok más közös munkában? 

Zsófi: – Mindenképp tervezzük a folytatást, bár nagyon nehéz ilyen szinten együtt dolgoznunk, amikor egy produktumot kell ketten létrehoznunk. Mindketten elég makacs természetűek vagyunk és kevésbé kompromisszumképesek. Ennek ellenére örülök, hogy megvalósítottuk azt a néhány projektet együtt, mert a csapatmunkát sem árt gyakorolni.

No Signal Blue installáció

Boti: – A közös munka, mint ahogy a közös élet magától alakult. Mindketten sokat tanultunk belőle és olyan munkákat hoztunk létre, amit talán egyedül egyikőnk sem csinált volna. Sokszor a hétköznapokon túl is részt vettünk közösen rezidencia programokon. Egy ilyen alkalommal Szlovákiában 3 hónapig dolgoztunk egymás mellett, aminek céljaként tűztük ki egy közös installáció elkészítését. Manapság mindkettőnknek megszaporodtak az egyéb tevékenységei, felkérései, így kissé háttérbe szorult ez a formája a koprodukciónknak, kicsit előtérbe kerültek a személyes életpályák, de mindenképp szeretnénk folytatni a közös munkát valamilyen formában.

UP: – Ha már említetted a közös életet, akarva-akaratlanul felmerül a kérdés egy ilyen esetben, hogy mégis mennyire tudjátok kizárni a magánéletet az alkotói folyamatokból? Ki kell zárni egyáltalán? Hogy érzitek, mennyire hattok egymás munkásságára?

Zsófi: – Szerintem nem lehet kizárni, legfőképpen azért sem, mert valahogy annyira átszövi a képzőművészet az életünket, hogy semmiről nem tudjuk leválasztani. Nem csak a műteremben foglalkozunk vele, hanem hazafelé is erről beszélgetünk, és a baráti társaságunk 90%-a is ebből a közegből jön. Ilyen szempontból eléggé “szakbarbárok” vagyunk. Mivel a magánéletünk is ennyire összekeveredik a munkával, így minden mindenre hatással van. Ez sokszor nehezen kezelhető, de szerencsére túlnyomórészt inkább pozitív hatásai vannak. Például sokszor inspiráljuk egymást, vagy öntünk lelket a másikba, amikor annak nem mennek olyan jól a dolgai. Ez az egyik legfontosabb, hogy támaszt nyújtsunk egymásnak, mert annyira kiszámíthatatlan, hogy mikor melyik nap ér hatalmas kudarc, vagy sikerül valami úgy, ahogy eltervezted és mikor kapsz meg egy fantasztikus lehetőséget. Szinte nap mint nap változik a helyzet, ami elég intenzív ritmust ad a hétköznapoknak.

Keresztes Zsófia: Az önkannibalizmus kényelme (fotó: Biró Dávid)

Boti: – Az életünket teljesen átszövi az, amit csinálunk. A barátaink, a beszélgetéseink, az események, megnyitók, amiken részt veszünk, mind az alkotói munka körül forognak. Naponta elhangzik az a kérdés valamelyikünk szájából, hogy “szerinted ez milyen?”, vagy hogy “ugye tényleg okés az amit csinálok?” Mindkettőnk folyamatosan pozitív megerősítésre vágyik. Talán akkor szűnik meg némiképp a szakmai diskurzus, mikor esténként megnézünk 1 vagy akár 3 filmet, vagy egy évadnyi sorozatot. A kapcsolatunk is azzal kezdődött, hogy közösen végignéztük a Lars von Trier-féle Birodalom sorozatot, vagy a Twin Peaks részeit mondhatni megállás nélkül, majd ismét beettük magunkat a műterem árnyékába. Mondanom sem kell, hogy a közös utazások célpontjai is legtöbbször kiállítások, múzeumok, galériatúrák.

UP: – Pár éve közös műteremben dolgoztok az Art Quarter Budapestben (AQB). Van valami közös napi rutin? Kreativitás szempontjából az egy légtérben történő folyamatos munka megnehezíti, vagy éppen megkönnyíti a dolgotokat?

AQB – Zsófi és Boti műterme, részlet

Zsófi: – Körülbelül 3 éve költöztünk az AQB egyik műtermébe és imádjuk. A kezdetekkor még 3-an dolgoztunk együtt, Süveges Ritával, de sajnos ő már nincs ott velünk, mert időközben felvették DLA-ra, ahol kapott saját műtermet. Már az AQB előtti időkben is egy műteremben dolgoztunk, először egy évet a Jurányiban, majd egy újabbat az FKSE-ben, szóval volt időnk összecsiszolódni. Nekem személy szerint nagyon fontos, hogy ne legyek egyedül a műteremben, mivel sokszor reggeltől késő estig ott vagyok, és így nem sok esélyem lenne más emberekkel kommunikálni. Egyébként így is sokszor előfordul, hogy órákig nem szólunk egymáshoz, mert mindkettőnk belemerül a munkájába, de számomra megnyugtató, hogy bármikor ott van a lehetőség, hogy megmutassam valakinek, amin épp dolgozom, kikérhetem a véleményét, mert ő esetleg frissebb szemmel látja a munkámat, mint én magam.

AQB – Zsófi és Boti műterme, részlet

Boti: – Elég sok rutin kialakult az évek során. Kezdve a mindennapos étkezési logisztikákon át a zeneválasztás küzdelmeiig. Mindketten a műteremben töltjük a rendelkezésre álló időnk 90%-át. Általában itt töltjük a hétvégéket is (miközben az elmulasztott kirándulások okoznak állandó vélt, vagy valós konfliktusokat), és a városi események is innen indulva kezdődnek. Hozzá tartoznak lassan mindennapjainkhoz jó barátaink, a Borsos Lőrinc házaspárral közös esti munka utáni “lazítós meetingjeink”. Rájöttünk, hogy Budafokon pár kilóméteres körzetben minden elérhető, és közel sem olyan ingerszegény a környezet, mint ahogy az első ránézésre tűnik.

UP: – Hogyan fogadjátok egymás kritikáit?

Zsófi: – Rosszul! Általában sértődés a vége vagy próbálunk érveket megfogalmazni és meggyőzni a másikat arról, hogy úgy jó az, ahogy van. Persze azért mindketten megfontoljuk a kritikát, de ritkán változtatunk a másik tanácsa alapján. Mindig kikérjük egymás véleményét, de szerintem lelkünk mélyén mindig azon drukkolunk, hogy a másik leokézza az épp folyamatban lévő munkát, és így megnyugodhassunk, hogy valószínűleg jó úton járunk. Én erősen törekszem arra, hogy mindig őszintén megmondjam Boti festményeiről a véleményemet, és csak azért ne dícsérjem, hogy nehogy megsértsem őt. Azért is választottam ezt az “egyenes” utat, hogy valóban meg tudjon bízni a véleményemben és ne bagatellizáljon el egy dícséretet azzal “hogy te úgyis elfogult vagy velem szemben”. Szerintem csak őszinte, olykor negatív kritikák mellett van a dícséretnek értéke és súlya. Ugyanezt várom el tőle is: objektív véleményt.

AQB – Zsófi és Boti műterme, részlet

Boti: – Alapvetően borzasztóan fogadjuk a kritikákat, és mindkettőnkben megvan a büszkeség, hogy ne azt csináljuk, amit a másik mond. Állandó konfliktust szül viszont az is, mikor kiszimatoljuk, ha a másik sumákol, vagy nem meri nyíltan megmondani a véleményét. Tehát mondhatjuk, hogy az a legszerencsésebb variáció, mikor mindkét irányban megvan az “aha-élmény”. Mindenképpen fontos a folyamatos oda-vissza hatás.

UP: – Boti, a te munkáidon egyértelműen érezhető a szürrealizmus, a street art és a popkultúra hatása, erről meséltél már nekünk korábban, ráadásul technikailag is sokszínű festő vagy. A No Signal Blue-hoz készített installációkon kívül azonban nem igazán láttunk tőled más, 3D-s munkákat. Ez változni fog a jövőben?

Boti: – Alapvetően “festő festőnek ” tartom magam, így a munkáim kihívását is azok médiuma adja. Sokszor gondolkoztam persze, hogy kilépjek az adott 2D-s keretekből, de eddig mindig sikerült újabb és újabb kihívást találnom magamnak. Hiszek a festészetben és a dobozba zárt mágiában. Talán a sík képek mellett a TV az, ami gyerekkorom óta fogva tart, szó szerint. Azt hiszem, nálunk elővigyázatosságból nincsen, ennek a függőségnek gyerekkorom óta nem tudok ellenállni.

Keresztesi Botond: Hot Modern (fotó: Biró Dávid)

UP: – Mindketten túlvagytok már számtalan egyéni és csoportos kiállításon, de a No Signal Blue kivételével  kettőtöknek közös tárlata nem volt. Van esély a jövőben ilyesmire?

Zsófi: – Ez teljesen kiszámíthatatlan, de nem lenne rossz egy ilyen lehetőség. Sokan megjegyzik, akik bejönnek a műterembe, hogy mennyire jól működnek a munkáink együtt és hogy miért nem csinálunk egy közös kiállítást. Ez akkor tud jól működni, ha nem a személyes kapcsolat miatt jön létre egy kiállítás, hanem mert a kész művek között működik a kommunikáció. Szerintem ez valamennyire megvan, de még egyelőre nem rajzolódott ki egy olyan közös koncepció, amire fel tudnánk építeni. Vagy még nem vettük észre, de előbb-utóbb reméljük, megtörténik.

Keresztesi Botond: Ikarosz bukása (fotó: Biró Dávid)

Boti: – Én nagyon bízom benne, hogy a jövőben létrejöhet egy közös kiállításunk. Bár azt mondják (és magam is tapasztaltam), hogy egy építkezés, felujítás könnyen jelentheti akár egy házasság végét is. Egy ilyen kiállítás szituáció előkészületeit legjobban a fenti példán keresztül tudnám szemléltetni. Mindenesetre az összes létező nehézség ellenére bízom benne, hogy megtaláljuk a megfelelő helyszínt a kiállításunkhoz, mert eltökélten hiszek a közös munkánkban.

UP: – Mit tartotok az eddigi legnagyobb sikereteknek?

Zsófi: – Nem tudok kiemelni egyet sem most hirtelen, de szerintem minden időszaknak megvannak a maga sikerei, amik lehet az idő múlásával eltörpülnek. Az igazi nagy áttörés még várat magára. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amint elérek egy bizonyos célt amit addig hajszoltam, rögtön egy másikat keresek és azután vágyakozom. Ezért van az sajnos, hogy örökké elégedetlen vagyok.

Boti: – Jelen helyzetben annak is örülök, hogy a diplomám után pár évvel még mindig aktív művész tudtam maradni. Ebben az országban nem mindig fáklyás menet a mi sorsunk, de annak nagyon örülök, hogy az évek haladtával egyre többen ismerik el, amit csinálok és ezt honorálják olyan díjjal is, mint például a Derkovits Gyula ösztöndíj. A jövőre vonatkoztatva szeretném, ha minél több külföldi megjelenésem lehetne, ezért nagyon örültem, mikor legutóbb megkerestek Oslóból egy olyan művészek által futtatot kiállítóhelytől, akiknek a munkáját évek óta figyelem és becsülöm. Eddigi rövid pályám során is mindig a kollegiális elismerésekre (Zsófit is beleértve) voltam a legbüszkébb.

Néhány munka a művészektől:

Keresztes Zsófia: Légy óvatos a szúrós részeiddel / A barbár gyarmatosítók önboncolgatása (fotó: Biró Dávid)
Keresztes Zsófia: Nem mi kértük Lizit, hogy feküdjön a hideg konyhakőre (fotó: Zana Krisztián)
Keresztesi Botond: KGDP (fotó: Szombat Éva)
Keresztesi Botond: Countach (fotó: Szombat Éva)

Disclaimer: Rettenetesen nagy bajban voltunk, amikor képeket kellett kiválasztani az interjúhoz, annyira jó mind. Zsófit amúgy a Deák Erika Galéria, Botit a Horizont Galéria képviseli.