Itt van ez a két holland csávó, Harm Coolen és Merijn Scholte, akik a filmezés iparágában ismerték meg egymást 2010-ben, és hamar rájöttek, hogy hasonló zenei ízlésben osztoznak. és Weval név alatt zeneírásba fogtak. Rokonszenvesek, nem?

Az elmúlt évek alatt írogatták lassúvízpartotmos-ütemben a zenéiket, évente egy EP-vel rendben volt a lelki nyugalmuk. (Az egyik legfontosabb kiadó, a Kompakt szépen el is csente őket magának.) Most júniusban viszont kijött ez itt:

Az első albumuk.

Amiről muszáj elmondanunk, hogy ritkán találkoztunk mostanában ilyennel. Azzal a fajta, az időtlenség benyomását azonnal felkeltő, instant replayt követelő lemezzel, ami tényleg szökőévente egyszer esik csak le a szalagról.

A Pitchfork is éleslátóan olyan albumokat sorol ebből az instant örökzöld kategóriából, mint Burial Untrue-ja, a The Knife Silent Shoutja vagy a Justice keresztes lemeze, mi odatennénk még Caribou tavalyelőtti Our Love-ját, a Boards of Canada Music Has The Right To Children-jét, de még Clark saját nevét hordozó 2014-es anyagát is. Ezek mind olyan utaztatások voltak, amiknek a két fő ismérve az volt, hogy nem lehetett egyetlen egzakt stílusruhát rájuk erőltetni, annyira önálló és erős világok voltak, illetve hogy ettől függetlenül nagyon sok és sokféle embert voltak képesek megnyerni maguknak.

Igazán felvillanyozó, hogy becsekkolt egy újabb induló a Weval képében, debütlemezükre talán az a jelző illeszkedik a legtermészetesebben, hogy ízléses: nem hivalkodik, nem forradalmárkodik, hanem lassan kúszik be a kedvencek közé a finom szintetizátoros szőttessel. Eresszétek rá magatokat ti is: