Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
A művésznevét a faulty (hibás) szó hibás formájából és monogramjából kirakó brooklyni producer igazi csodagyerekként robbant be az elektronikus zene világába. Öt éves kora óta zenél, gimiben már jazz-quartettben játszott, első kiadványait pedig 2007-ben jelentette meg FaltyDL-ként, ekkor már egy általa is őrültnek nevezett jungle-trekkel bepróbálkozott a Planet Mu-nál, de lepattintották. 2009-ben viszont, amikor
elküldte a future garage-t dzsungellel és postdubstepes törekvésekkel keverő Human Meadow című, lenyűgöző hibridet, Mike Paradinas, a kiadó főnöke rögtön belecsapott hősünk kezébe.
A Love Is A Liability című debütlemez és az azt követő Bravery EP legfőbb izgalmát azonban nem az szolgáltatta, hogy FaltyDL milyen könnyedén ugrált a jungle-s, 2stepes, esetenként hiphop-os vagy jazzes hatások között, hanem hogy New York-ból mennyire ráérzett a postdubstep zenék akkori vonulataira, többek közt a wonkyra és a computer funk-os témákra. Közben pedig nagyban védekezett, hogy ugyan nagy hatással volt rá Squarepusher és Aphex Twin, az ő zenéje azonban mégiscsak New York-i gyökerű, ott él (Londonban akkor még nem is járt), az ottani kultúrkörből veszi a hangmintáit, valamint a helyi hiphop, disco és house-zenék inspirálják elsősorban.
A Planet Mu-nál jelent még meg második nagylemeze, a letisztultabb, de markánsabb garage house-t tartalmazó You Stand Uncertain 2011-ben, de a Falty-sztori következő fontos állomása a Ninja Tune-hoz való átszerződés lett. Ekkorra már Thom Yorke is a kedvencei között emlegette, közben neki Four Tet, ő pedig többek között a The xx-nek készített remixet. Harmadik lemeze aztán már a tört ritmusokba beleunt, angol experimentális house-ok hatását tükrözte. A 2013-mas Hardcourage újra felüllicitálta az előző lemezét, újabb perspektívákat hozott be az életműbe, mégis maradt utána némi hiányérzet.
Egész egyszerűen az új évtizedben már nem akkora kunszt a stílusok között ilyen bátran ugrálni, hogy utaljak a Hardcourage és a Bravery kiadványok címére, mint mondjuk Aphex Twin idején volt, ugyanúgy azért az internet idején már
kisebb annak is a hírértéke, ha valaki New Yorkból releváns dolgot készít az angol tánczene felől nézve.
Mintha nem lenne olyan megkülönböztető jegye, mint mondjuk Blawan signature technója, Burial titokzatossága, Zomby mára zsenialitásán is túlmutató gecisége, hogy Aphex Twin mitológiáját ne is említsük. Emellett annyira sosem tudott új lenni, mint mondjuk FlyLo vagy Joy Orbison. Egyszerűen van egy lenyűgözően ügyes srác, aki sokszor cigizik a promófotóin, évente kiad egy csomó mindent, ami jól passzol a korszellembe, és amit jópárszor fel lehet tenni, hogy esetleg az évvégi listák alkalmával emlékezzünk rá.
Az ismét a Ninja Tune-nál megjelenő, friss, 2014-es negyedik lemeze, az In The Wild (ami lejjebb streamelhető) már majdnem azzal nem hoz semmi meglepőt, hogy meglepetésként most a footworköt húzza be vele a portfóliójába. És nem is akárhogy! A negyedikként következő Do Me-ben például feszesen furcsa tánczenéből kiindulva csinál juke-ot úgy, hogy az végül visszanyúl a ghetto house-os gyökerekhez is. Sosem volt még talán ennyire amerikai FaltyDL. Majd az egészre ráhúz egy vastag melodikus szintiszőnyeget, ami megadva az atmoszférát, szinte végigkíséri a lemezt.
Tulajdonképpen ez előtt a vászon előtt váltják egymást a mindenféle megmachinált, hekkelt alapok, ami hol a FlyLo-féle hiphopból kiinduló galaktikus jazz-pszichedelia felé száll el, hol pedig tört ütemek próbálják átütni, de technós alapok is vannak, ha jól odafigyelünk. Közben visszatérnek a jungle-ös témák is, elsősorban annak a Lee Bannonnak az idei lemezét felidézve, aki épp azt tartja, hogy a drum and bass tulajdonképpen begyorsított hiphop. Hogy kicsit összefűzzük a dolgokat.
Az In The Wild kapcsán több helyen felmerült Actress idei lemeze, a Ghettoville, mint hasonlóan töredékes anyag, én azonban úgy érzem, hogy a posztapokaliptikus, minden jó valamire-hozzáállást tükröző Actress mellett FaltyDL lemeze inkább kifejezésformaként használ különböző elemeket, nem pedig csak gyönyörködve azoknak az önmagukért való szépségében. Emellett talán ez a lemeze ad vissza a legtöbbet a New York-i producer jazzes hatásaiból is, valamint talán az első lemeze, ami teljes odafigyeléssel is jó teljes hosszában, nem csak felezve. Aztán ott van a trillázó szintikkel induló, jungle-be kavarodó, majd jazzes filmzenévé nyíló In The Shit vagy a Heart & Soul csodás balladája tovább gyarapítva a fontos momentumok sorát.
Összességében az In The Wild még mindig nem az a lemez, amivel FaltyDL bekerül a szűkebb merítésű poptörténetírásokba, de – bár ezt csak az idő dönti el – könnyen lehet, hogy már az igazán nagy mű előszelében hűsölhetünk. Ami meg ugye, mindig menőbb, mint utólag megtalálni annak a jeleit.
Az alábbi, FaltyDL kollabtársától, Shanghai Dentől származó vers a számcímeket teszi a helyére, emerre pedig egy érdekes, a lemezhez kapcsolódó audiovizuális projektet találtok. Már ha mélyebbre akartok menni a Wildban.
Upon a mountaintop in Port Lligat I found my true love.
We wrapped each other Uptight,
never will I forget so much regret.
Never apologize.
Do Me is truth is progress is death is pain is boredom is sex is dance is silence is void.
Nine is eternal stream is people is family is anger is fight is father is not all.
Heart & Soul is female is more anger is ignorance is blisters on sun soaked lips.
Greater Antilles is two parts masculine one part crystalline structures.
Ahead the Ship Sleeps in Danger is Grief resolved through Rolling in New Haven.
Dos Gardenias para ti.
Never apologize.
Post-stroke vernacular, insult to salt intake fake injury to resume sideline spectatorship.
Strained precision, illegal decision and fat masterbatorial visions.
Vapid vaper-what never signed up, tell a lie, till the day I die.
Never apologize.