Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Amikor a Slowdive, egész pontosan a dalszerzést egyre inkább kisajátító Neil Halstead elkezdett dolgozni a zenekar második lemezén, akkor a shoegaze-láz már némiképp leáldozóban volt, és a britpop toporgott az ajtóban, hogy letarolja a szigetországot.
Halstead még a Joy Division és Bowie Low-jának a hatása alatt kezdte el a Souvlaki számait írni, de idő közben az ambient, a korai drum and bass, a dub és Aphex Twin cuccai is nagy hatást tettek rá.
Alan McGee a creation kiadó fejese akorai demókat visszadobta, Brian Eno pedig besegített ugyan pár számban, de a teljes anyag produceri munkáit már nem vállalta.
Az ellenszél a megjelenés után is megmaradt, a kritika nem igazán tudott mit kezdeni ezzel az érzelmes űrutazással, ami ugyan a zsáner hőskorának egy kései darabja volt, de részleteiben jóval kora előtt járt. A Slowdive ezután még kiadott egy lemezt ezután, de akkor már tényleg mindenki a Blur és az Oasis rivalizálására figyelt, először a kiadójuk engedte el a kezüket, majd fel is oszlottak.
Aztán miként a némiképp hasonlóan szenvedő pályaívet leíró, majd feloszló My Bloody Valentine-t, úgy őket is egyre többen fedezték fel az internet segítségével. A shoegaze pedig a mára ismét és valószínűleg végleg az egyik legmenőbb gitárzenei zsáner. Talán ennek is köszönhető, hogy a Slowdive 2014-ban úgy döntött, hogy újrakezdi. A tavaly megjelent negyedik lemezük pedig legalább olyan szép fogadtatást kapott, amilyet anno a Souvlaki megérdemelt volna.