Vászonkeretezés lépésről lépésre, hogy kezdőként is nekiállhass
Húsz éve nem történt semmi a rockzenében.
Ugyan csak októberben lesz pontosan 20 éves a Radiohead Kid A című lemeze, de simán van olyan fontos mű, hogy már most el lehet kezdeni ünnepelni, és siratni mindent, ami utána jött.
Egy elképesztő és páratlan karrierív csúcspontja volt 2000-ben a Kid A. Thom Yorke-ék a Creep című grunge-utánérzésükkel iskolapéldái voltak az egyslágeres, majd a korszakukkal együtt elsüllyedő zenekaroknak. Aztán a második lemezükön megmutatták, hogy sokkal több van bennük, egyúttal remek alternatívát nyújtottak az épp pörgő britpopláz mellé a cizelláltabb, mélyebb számaikkal.
Aztán jött a modern stúdiótechnikákat kimaxoló OK Computer, ahol már a Pink Floyd legfontosabb örököseiként beszéltek róluk. A kritikai siker mellett elsősorban a Karma Police-nak köszönhetően a közönségi is meglett.
Aztán 2000-ben amikor tombolt a rapmetál meg a poppunk, és mindenki azon morfondírozott, hogy vajon mi jön ezután, akkor a Radiohead kábé lezárta a rockzenét a Kid A-val.
Az OK Computerből visszanézve logikus következmény volt, hogy a gitárzenei világból egy műfajokon felül álló térbe lépjenek, már ha tovább akarnak lépni. És akartak, a gitárokkal pedig abszolút egyenrangú szereplők lettek a szintik és a mindenféle effektek. Ambient, kortárs klasszikus zene, IDM, krautrock és még ki tudja mi másnak az eszköztára volt hadba állítva, hogy szétbontsák a klasszikus rockzenei struktúrákat.
Abba az örök vitába nem mennénk bele, hogy most akkor a Kid A jobb vagy az OK Computer, ez valószínűleg alkat, ha nem hangulat kérdése. De hogy a Kid A fontosabb volt, az biztos. Innentől a Radiohead már nem csak a Legjobb Gitárzenekar volt, hanem a Világ Legnagyobb Bandája.
És hogy mennyire nem maradt semmi a Kid A után azt semmi se mutatja jobban, hogy Fred Dursték után nem jött semmi már a gitárzenékben, csak egy garázsrock revival, majd a végtelen nosztalgia.