Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
Várjunk csak! Osztrák szintipop? Mi is az, Falco? Meg még? A gyerekkora óta a lemezgyűjtés bűvöletében élő Paul Raal sem tagadta, hogy nem túlzottan egyértelmű dologról van szó még osztrák szemmel nézve se. Így vázolta a szintis zenék korai osztrák történetét:
„Volt ugyan néhány sikeres szintis produkció, mint a Ganymed, a Supermax, Falco vagy az EAV, de összességében ezzel a zenével nehéz volt boldogulni Ausztriában.
A hetvenes és nyolcvanas években az osztrák populáris zenei színteret az austropop, a klasszikus rock és a schlager dominálta, miközben az undergroundban virágzott az avantgárd és wave irányzatok sokasága.
Viszont az olyan tisztán elektronikus pop, mint a Human League vagy a Depeche Mode nem létezett nálunk, mivel a szintetizátorokat többnyire divatos kellékekként kezelték, a legtöbb zenekar csinált a trend kedvéért egy vagy egy pár szintis dalt a new wave fénykorában, de aztán visszatértek a hagyományos rockhangzásokhoz. A nyolcvanas években aztán új korszak kezdődött az osztrák elektronikus zenében, de ez már egy másik történet, a klasszikus értelemben vett szintipop tehát jobbára kimaradt.”
Olyannyira nem közismert dalokról van szó, hogy jó párat Paul Raalnak kellett YouTube-ra digitalizálnia ehhez az összeállításhoz, hogy hiánytalanul mutathassa be a kedvenceit az osztrák szintipop világából. Az egyes trekkekről még mesélt is az emberünk, hogy közelebb hozza ezeket a számokat. Respekt és köszönjük!
Hallani Vangelis Chariots Of Fire-ének hatását, de ennek a számnak inkább bukolikus hangulata van, mint amikor a tanyán figyeled az állatokat. Az előadó egy nagyon visszahúzódó multiinstrumentalista, a 80-as évek elején megvolt a maga a szintimágus-korszaka, afféle öko-Vangelisként. Nagyon jó arc. A nyolcvanas évek végén volt a tévében egy riportfilm az osztrák elektronikus zenéről, abból ismertem meg Gandalfot; egy fura fickó hetvenes évek fazonú szakállal és egy halom szintetizátorral, aki menő bécsi szlenggel beszél – mély benyomást tett rám.
Ez a rövid ideig létező bécsi trió remekül ötvözte a szintipopot, a new wave-et és a posztpunkot, a lemezborítóikat pedig a Human League ihlette. Ez a ’82-es Kopf Hoch kislemezüknél a legnyilvánvalóbb dal, noha B-oldal.
Igen, ez a dal arról a félénk kis űrlényről szól, akiért odavolt a világ 1982-ben, engem is beleértve. A zene meglehetősen szirupos italo pop, F. R. David World című világslágerének modorában, de kisgyerekként ennél nem kellett több. A szerző-producer a Wolf René Reitz-Mario Botazzo páros, előbbi vitte a legismertebb osztrák diszkózenekart (Ganymed), utóbbi a legismertebb osztrák poprock zenekarban (Erste Allgemeine Verunsicherung) játszott.
Egyslágeres előadó, tipikusan olyan, aki a bemutatkozása után elment gagyiba. Az első dala viszont fantasztikus hangulatfestő darab, álmodozó és minimalista, a ritmus pedig szerintem eléggé hajaz a Joy Division She’s Lost Controljára. Egy gyerekkori emlékem is fűződik hozzá: hétévesen a konyhában a radiátornál melegítem magam, odakint még sötét van és ez a dal szól a rádióból. ’Ich seh die Sonne, ich seh den Mond, und seh die Welt in hellem Rot’ – ez a néhány sora örökre a fejemben ragadt.
„Ő nem más, mint Wolfgang Strobl, az első bécsi dj-lemezbolt, a Dum Dum Records alapítója, akinek a kultikus U4 klub lemezlovasaként úttörő szerepe volt a diszkó, majd a new wave és a crossover zenék népszerűsítésében. Valamikor a kilencveneses évek végén egyszer bementem hozzá a lemezboltba, hogy elmondjam, mennyire tetszett nekem ez a száma, mire kissé meglepődött: “Ó, na igen, abban az időben sokat hallgattam Divine-t és hasonlókat.”
Austropop-előadótól elég meglepő az ilyen mély cosmic disco hangzás, de ezt teszi a szűk zenei színtér. Ismét René Reitz a producer, így nem véletlen, hogy a zene Ganymed-utánzat, viszont elektronikusabb a megszólalás.
A zenekar ’83-as slágerének szövege kegyetlenül cinikus és egyáltalán nem vicces, mint az EAV általában. Viszont nekem nem is a szövege, hanem Klaus Eberhartinger mániákus éneke adja el a dalt, na meg az energiája, amit a Linn dobgéppel kreált törzsi groove is gerjeszt. A megjelenésekor nem adtak ki belőle maxi verziót, de aztán végül a ’88-as besztof lemezükre rátették, szerencsére.
Erről semmit nem tudok, leszámítva, hogy a Youngsters Of Vienna című 1984-es válogatáson jelent meg, ez az utolsó szám, egyben a legjobb az egész lemezen. Fura ütőshangok, misztikus szövegek, eltalált atmoszféra és feltehetően egy TB-303-as mint fő szekvencer – nekem ennyi bőven elég.
Egyike annak a 15 zeneműnek, ami a Bécsi Iparművészeti Egyetem aulájában 1984-ben kiállított videómunkákhoz készült. Günther Schrom egyébként ebben az időben a Pas Paravant avantgárd zenekarban játszott.
Az érára abszolút jellemző szintis, diszkós new wave, az osztrák produkciós átlagra abszolút nem jellemző kompromisszummentes és magas minőségű kivitelben. Amúgy a listámban fentebb szereplő Rosachrom egyik tagja volt a producer, ez lehet a magyarázat.
Lucas Schwabeneder egy szinti-őrült Welsből, aki leginkább hard technót és metált hallgatott a kilencvenes években, de ez nem derülne ki a bemutatkozó dalából, ami perfekt szintipop.
Daniel Meuzard a Wavemasterből, ami egy ismert vintage szintetizátor bolt/szerviz Ausztriában. Hallani is a zenéjén, hogy odavan a régi vasakért.
***
Paul Raal számára az aerobic-oktató édesanyja által az edzésekhez vásárolt italo disco/hi-nrg lemezek jelentették a kapudrogot a zene és lemezgyűjtés világába. Majd jött a szintipop és minden más: az EMB, az indusztriál, az electro, az techno, a posztpunk és az italo disco.
A kilencvenes évek óta folyamatosan dj-zik, több zenekarban is megfordult, anno ITT és mostanában meg EMITT például. Augusztus másodikán, pénteken pedig a Superitalo vendégeként érkezik a Pontoonra, ahol az italo discók mellé feltehetőleg néhány szintipoposabb tétel is becsúszik majd.
