Oké, majdnem pontosan egy hónapja jelent meg a My Skeleton, de hát a jó dolgok úgyis időtlenek, bla és bla, de félre a mentegetőzést: ha megkésve is, muszáj ezt közreadnunk.

Már csak azért is, mert ugyan ez a magát a GTA csendes gyilkos karakteréről elnevező skót producer első nagy szólója, az első villanása semmiképpen sem ez. Egyike volt a csillogva burjánzó szintikkel és fürge dobokkal kibélelt matekrock-brigád, az American Men tagjainak (ezt az EP-t bármikor érdemes hallgatni tőlük), a feloszlást követően kivette a részét a Red Bull Music Academyből, és ugyan épp csak el-elejtett néhány zsánerentúli zenei képletet Soundcloudján, ezek – meg hát a tény, hogy a LuckyMe kiadó is sorai közé fogadta – lassacskán megalapozták az őt már egyre szélesebb körben övező elismerést.

Az Edinburghből származó, végül Berlinben letelepedő Speeed útja a posztrocker gitárosi státuszból a magánzó elektronikus művészig állítólag a Boards of Canadán át vezetett, ők inspirálták elsőként, meg az amerikai minimalizmus – Philip Glass és Steve Reich. És ezzel el is jutottunk a debüthöz, amit egy magányos ázsiai kiránduláson alkotott meg.

– így a kiadó szavai a lemezről. Ezek meg a mieink:

Készüljünk fel arra, hogy önkéntelenül is leereszthetjük a szemhéjunkat a kezdő Washaa alatt. De készüljünk fel arra is, hogy a folytatólagos címadó dal válaszolgatós vonósainál már megmozdul a szemgolyónk horizontálisan. És készüljünk fel arra, hogy a Some Other Guy már nem egy habos-babos altatódal lesz, hanem egy súrolós drone. Készüljünk fel, hogy ez egy olyan lemez, ami egy megfeszített munakanap végén összecsomósodott idegeinket – ha hagyjuk magunkat átadni neki – szálanként fejtheti szét, de készüljünk fel arra is, hogy ezt néha karcosabb kerülőutakon teszi (bár alapvetően megmaradva a nyugalom tengerén).

Hallgatása közben néha James Ferraro jutott eszembe, néha Tim Hecker, néha Glass – ez a mértéktartó hullámzás jellemző az albumra is. Láb fel, lámpa le, és

itt a stream:

És itt az emberünk:

Ez meg a Taj Mahal hivatalos videója: