keresés menü

“Ez nem csak veretés, figyelj oda, súg neked, van benne több is” – interjú a 10 éves Naga & Beta párossal

Urbanplayer: – Honnan indult a sztori? Merre találkoztatok először, és miért gondoltátok, hogy ti majd együtt fogtok bármit is csinálni?

Naga: – Én úgy emlékszem, hogy a Chi Recodings meg a korai Ablak A Dubra korszak idején találkoztunk újra Bélával a 90-es évek első integetései után. Akkoriban épp visszatérőben volt a zenélésbe egy hosszabb kihagyas után. Kvázi házibuli-szintű szituációkban hallottam játszani, s megálltam, hogy háló, ez méltóbb helyen is elmenne. Tetszett, hogy mesélve játszik, akkor is, amikor a helyzet sláger bombákat követelt voltna. Én akkoriban hajlamos voltam kiszolgálni ezt az igényt. Egy házibuliban nem feltétlenül az okos fűzés a lényeg. Nagyon bírtam, hogy valami saját, türelmes légkört teremt, úgyhogy hívogatni kezdtem, végül annyira beizzott a szituáció az AAD-kon, hogy arra jutottam, csináljuk együtt az egészet. Akkoriban ez egy fontos manővernek tűnt a mi közegünkben, s megtehettem, hogy úgymond ‘kiemelek’ valakit, s Bélával ez aztán egy kölcsönös emelgetéssé alakult. Az én kamerállásom ez, Béla lehet, hogy máshogy látja…

Beta: – Nem, ez így volt, egyszer csak keresztezték egymást az útjaink. És onnantól a két útból egy lett.

UP: – Könnyű dolgotok volt akkoriban? Beletaláltatok valami űrbe, vagy elkaptatok valamit, amit még senki más nem tudott?

Beta: – Azokban az időkben csak barangoltam a klubok, kocsmák erdejében, és sehol nem hallottam olyan zenét, ami tetszett volna, amit szívesen játszanék. Akkoriban a tört ütemeknek nagyon erős behatása volt az egész elektronikus világra, Pesten szinte sehol nem ment a 4/4. Pontosabban egy picit main-ebb vonalon még megtalálható volt de ott mintha meg az idő állt volna meg évekkel azelőtt, nem tudtunk vele azonosulni. Igazából csak meg akartuk mutatni a zenét, amit szeretünk.

Naga: – A Tilos Rádió által megvilágított pesti undergroundban inkább a drum & bass volt abban a helyzetben a progresszió.

UP: – Azért elég hamar kialakítottatok egy rajongói bázist, aki kifejezetten a ti bulijaitokra járt.

Naga: – A Chi-t vitte tovább Amb és Kevin, én inkább az Ablak-A-Dubrát éreztem a magaménak, és ebben a klubestben fokozatosan az akkori tech-house lett a meghatározó (2004 körül járunk) irány. Az eredeti AAD-n zenei “mindenevésre” szocializálódtak a népek, ebbe belefért a reggae-dub, a tört ritmika, s volt is pici morgás, amiért egyre inkább a house lett a domináns. Akkoriban a 4/4 egyenlő volt a mainstreammel, de valahogy meg lehetett mutatni, hogy azért hallgasd meg kicsit türelmesebben, ha engeded, súg neked újat is. Talán még kevésbé triviálisabb élményt is ad, mint elsőre gondolnád.

nagabeta2

Beta: – Akkor természetesen nem tűnt nagy dolognak, csináltuk amit szeretünk, örültünk a szerencsénknek, hogy sikeres és ezzel néha néha vissza is éltünk már már popsztár életstílust gyengén utánozva. Szép volt. Aztán pár éve találkozom emberekkel akik mondják, hogy ezen nőttek fel. Mondom nekik: Nektek sem könnyű!. De azért nagyon jó…

Naga: – A kezdet talán meghatározta később az egészet: a St. Tropez hajón ugyanis eleinte nem kizárólag partik mentek. A bulik előtt beszélgetős helyzetek is voltak havonta, ma workshop-nak mondanánk, lejött például az este elején Bosi előadást tartani Jamaikáról, de meghívtuk Szemző Tibort vagy a Hortobágyi Lacit is, hogy szó essék a generációk közti váltásról is. Lehetett kérdezni, szóba elegyedni. Volt ebben valami családszerű élmény, egy belátható nagyságú kör járt oda rendszeresen. Személy szerint nekem ez az élmény a “house”, nem szigorúan csak zenei ügy.

Béla: – Mindig nagyon furcsa nekem, amikor egy partiközeget családnak hívnak. Persze szeretjük egymást, de a bulizás nem tarthat örökké és ez a normális. Kötődnek életre szóló barátságok, kapcsolatok itt is, természetesen. De a normális szerintem a maximum egy két évig tartó mindent bele, aztán megmaradni műkedvelőnek. Érdekes volt figyelni a generációk cserélődését. Az aktív korszak persze ki is éget mindenkit rendesen és az emberben az első élmények maradnak meg igazán. Többször is találkoztunk azzal, hogy az Ablak A Dubra már nem a régi, mondták ezt a ’kiöregedők’ miközben az újaknak a mindene volt. Azután az akkori újaknak lett nem a régi és így tovább. Talán négy ilyen körünk is volt.

UP: – Milyennek láttátok az egész budapesti house-éra hajnalán az embereket?

Naga: – Amikor ez az egész indult, 97-98 körül, annak a generációnak ez az egész az identitás mélyebb szintjét érintette talán. Még nem egy kész, létező gyakorlat volt, hanem ki kellett találni, megfogalmazni benne magunkat. Persze ezt már régesrég nem kérem számon a mai buli-kultúrán, bár sokszor eszembe jut, hogy sokkal gazdagabb tartalma, kínálata is lehetne annak a térnek, amit az elektronikus zenéhez való vonzódás ma jelent. Lehetne sokkal megtartóbb, talán mélyebb értékek közvetítője is, mint hogy szimplán felejtsd el a realitást néhány órára. De ez egy hosszabb téma.

Beta: – Régen a rendezvényszervezők is sokkal odaadóbbak voltak, például nem csak a pszichedelikus világban dekoráltak ki durván egy-egy estén. Ahogyan a szelektorok is több munkát tettek bele, és ezt a közönség is érezte.

UP: – A külvilág hogyan élte meg ennek az új világnak a kibontakozását?

Naga: – Nekem az volt a benyomásom, hogy törkre leesett az állunk, amikor megjött a techno, egy teljesen új zenei, együttlétbeli logika volt egyszerre elérhető. És volt aki ezt értette és volt akitől ez nagyon idegen maradt, és ez egyre fontosabb döntésnek tűnt. A korabeli magyar világ, az általános környezet, ahová megérkezett, sokáig nem is értette mi is ez. Talán ma sem érti. Elég hamar megszületett a címke, hogy a techno egyenlő droghasználat, ami mint minden “morális pánik” esetén egyszerre meg is ragad valamit a lényegből és létre is hozza azt. Kétségtelenül volt összefüggés a drogokkal, de közben ez elfedett egy másik kérdést, hogy mégis miért akar ekkora tömegű fiatal “kilépni”, s hogy ez vajon tényleg rendészeti kérdés elsősorban, vagy inkább kulturális, szociológiai vagy pszichológiai feszültség?

Beta: – Ne legyünk álszentek, mikor a techno elérte országunkat egy akkora és olyan sebességű felszabadulás zajlott minden téren, hogy a mi kis elzárt tudatunk azonnal megtelt. A techno megértéséhez szinte követelte kíváncsi énünk az ezt doppingoló szereket, hogy minél gyorsabban kebelezhessük be a tudás új formáját. A zenén keresztül. És erre a célra minőségi tudattágító szereket lehetett kapni. Félreértés ne essék, elítéljük a drogokat és használatukat nem javasoljuk! De a drog tudattágító, a tudattágítás mértékkel pedig jó dolog. Csak éppen ma nincs minőségi tudattágító. Nem is szívesen lennék ma tizenhat éves.

Naga: – Picit másképp gondolom ezt. Piszok nehéz folyamat a felnőtté válás, és különösen nehéz egy állandóan csúszkáló értékrend, és állandóan a pofádba tolt agresszív összehasonlítási kényszer mellett saját magaddá válni. Elviselni magad, rájönni, hogy te hogy is csinálod, mit tudsz beváltani az élet igéreteiből, vagy hogy hol van a felelőséged háztáji kertje. És ebben a cuccozás mindig valamifajta hárítási szerepet kap. Meg örömhiány. Az öröm kultúrájának a hiánya. Azt hiszem, szükségünk van hárításokra, nem menne nélkülük az élet, csak nem mindegy hogy ezek mennyire produktívak, nem mindegy hogy mit és hogyan tartanak távol. Óriás téma, s nem gondolom, hogy van abszolút látószög, de engem a spiritualitás motiválta droghasználat sem teljesen győzött meg egyelőre. Inkább kérdéseim vannak. Mindenesetre a cucc időlegesen kompetenssé tesz, azt az érzetet adja, hogy hatással tudsz lenni az állapotodra, arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy ez a kompetencia tényleges belső személyes erő. Lehet segítség, de nem egyszerű megtartani eseti inspirációnak és világosan látni a korlátokat. Szeretem a party-embereket, tökre megértem ezt a pályát, közben egyensúlyt, értékes kapcsolatokat és saját erőforrásokat kívánok az itt gyülekezőknek.

UP: – Hogyan mondanátok el a mai klubozó generációnak, milyenek voltak a kezdetek?

Naga: – Az első éveknek ilyen kiszabadulós, játszótéri hangulata volt a számomra. Nem volt kitalálva az egésznek a struktúrája, kultúrája, senki sem tudta, mi oké és mi nem oké, mi az ami ismétlődik, mi az ami egyedi, mit várhatunk ettől. Vagy például hogy hogyan kell kinézni, akkoriban ezerféleképpen néztek ki, és gondot fordítottak a parti-perszóna feldíszítésére. Ma már inkább egy adott minta van és annak a követése. Van egy elvárt homlokzat. Úgy érzékelem, a fő üzenet az, hogy légy cool, persze aktuálisan, frissen cool. Ez számomra nem feltétlenül esik egybe a hitelesség vagy a közvetlen ottlét régi emlékével. Légy rejtőzködő, elérhetetlen, sokat ígérő, sötét, beteg, kiszámíthatatlan, légy kúl. Számomra mintha lenne egy ilyen kimondatlan felszólítás a mai klubéletben. De ez egy abszolút személyes megélés. S mintha az aktualitás-kényszer mentén alakulna a generációs önkép is a zenefogyasztás vonalán, ha egy forma nagyon telítődik a mintakövetéssel, hasonulással, akkor egyszer csak lekerül a napirendről, az új forma érzékenység megszületik valahol távol a mainstrem-től, és moccan tovább az egész. Huszonsok éve vagyunk ebben, és sok ilyen váltást láttunk. De engem mindig lenyűgöz, hogy ami új és friss, az mindig egyszerű, közvetlen, látszólag csuklóból jövő zene, szóval, hogy a forrás mintha ugyanaz volna.

UP: – 2015-ben jobban kell tepernetek a figyelemért?

Naga: – Én nem szeretnék teperni a figyelemért, bár persze ez egy olyan szakma, ahol tudni kell ezt is. Nekem ez nem erősségem. Úgyhogy sok évnyi professzionálisnak hitt erőfeszítés után, ma inkább egy kedves hobbiként tekintek Naga dolgaira. A szamomra nélkülözhetetlen megerősítést elsősorban nem itt keresem. Bár persze ma is igen jól esik, ha szeretik amit adni tudok.

Beta: – Nekem mindig is ez a klubtánczene – nem mondom, hogy elektronikus, mert lassan már minden az – volt az életem, és ha ezt valaki régóta és aktívan és szenvedéllyel csinálja, akkor ez csak jobb lehet. Ha megvan az adottság, akkor meg a tűz már nem aludhat ki. Viszont pont az egyik nagy hibámnak tartom, hogy egyáltalán nem tudok teperni a figyelemért. Mindig azt játszottam, amit szeretek, szeretek és próbálok egyedi lenni, ezt sokkal nehezebb szinten tartani. Szerencsésnek érzem magam azért, hogy embereket tudok szórakoztatni a szelekciómmal és bár örök elégedetlen vagyok, a körülöttem lévő igazi arcok rendre elhitetik velem, hogy jó amit csinálok. Ők nagyon fontosak. Hogy rendszeresen van fellépésem, az is megnyugtat. Biztos nem az önmarketingem visz előre. Pont ez a nyugalmam a baj. Nem érzem, hogy maximumon pörögnék, bár most kicsit felgyorsultak az események. Balázzsal is azért kellett váltanunk mert nem volt már motiváció. Nem beszéltünk erről soha, de szerintem mindketten úgy éreztük, hogy nem nagyon van tovább. A Naga-Beta zenei stílusában elérte célját. A pesti rendszeres rezidenciák mellett többnyire bejárta az országot, a számunkra legtöbbet jelentő klubokat, fesztiválokat, mindenhol volt nagy juhé. Egyikünk sem az a világsztár típus, hova tovább? Annak idején én három sráccal kezdtem, aztán a visszatérés után Andreval játszottam, majd jött Balázs. Meg a felismerés, hogy igazából még nem is tudom, mire jutnék a pultban szólóban.

Naga: – Mostanában még durvább a zene-dömping. Én szerettem azt a korszakot, amikor ült a személyes ismerősöm a lemezboltban, adta a kis zacskódat, te hozzácsaptál még pár lemezt, és akkor nagy nehezen összejött egy hét alatt mondjuk tíz-húsz új zene. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok ezert a sok zacskóért, a kis boltok és személyes kapcsolatok világáért. Ehhez képest ma meg kell hallgatni vagy ezer trekket, a fül az ugyanaz, de sokkal személytelenebbül pörög.

UP: – Milyen érzés két évtized elteltével is a pultban állni? És pláne, együtt dolgozni?

Naga: – Két öreg diszkós szívből játszik. Egyrészt ilyen. Másrészt engem elkezdett érdekelni ennek az egésznek egy másik, sokkal lelkibb oldala. Például hogy miért van az, hogy az önértékelésemnek állandóan szüksége van arra, hogy 300 ember csápoljon. Ezért én is belekerültem egy elég darálós, önmagamnak kérdésfeltevős sztoriba, hogy a techno, mint szubkulturális élmény milyen lelki folyamatokat illusztrál, hogy illeszkedik ez be a fiatal felnőttek kihívásaiba. Ilyenek kezdtek foglalkoztatni. És ezeket a kérdéseket még nem sokan teszik fel, a pszichológia ugyanis nem látja a technót, a techno pedig nem látja a pszichológiát. Ami meg a pultban állás részét illeti, most, hogy már nincs ez a megkellmutatni-típusú kényszeresség, szeretem és vállalom a hibáimat. Laza, oldottabb együttlét már a miénk a pultban, ami ennélfogva sokkal termékenyebb tud lenni. Nincs a mostani estjeink mögött egy akkora görcs.

Naga: – Egyfelől talán megengedhetjük, legalább a közös, ünnepi alkalmainkon mindenképp, hogy egyszerűen szívből, önfeledten játszunk. Elvárásoktól mentesen, akár a hibázva. Számomra ez fejlemény, hogy ne akarjak tökéletes lenni. Élvezem, a találkozást Bélával, és ugyanígy azokkal, akik jönnek meghallgatni minket. Másfelől az évtizedek alatt természetesen változott, hogy mit jelent nekem a tekno. Jobban érdekel ennek az élménynek a lélektani, kapcsolati oldala, vagy az hogy mit hoz be az emberek életébe, mint a szűk értelemben vett zenei teljesítmény. Pár éve komolyan eltöprengtem, hogy miért is van alapvető szükségem arra, hogy mondjuk 200 ember csápoljon vagy bólogasson felém fordulva. Innen indult aztán egy új út a számomra.

Beta: – Mivel külön utakon jártunk, amiket aztán közösítettünk, mindig megvoltak azok a zenék, amikről nem értem, miért játssza őket a Balázs, és mindig megvoltak azok, amiket meg ő nem értett tőlem. A közönségnek viszont mindkettő tetszett. Ezért ez egy tök szerencsés együttállás volt, sosem kellett külön leülnünk és átbeszélni mondjuk a szelektálást. Jó lelkiállapotban ma is tökéletesen érezzük egymás zenei rezdüléseit, és ez harmóniát eredményez, miközben széles a látómező.

Naga: – Persze volt olyan időszak, amikor mindkettőnknek élethalál kérdés volt, hogy hogy és merre megy a szekér, vagy mit gondolnak rólunk. Megesett, hogy rendesen baszta a csőrömet, ha olyat rakott fel a Béla, amivel nem tudok azonosulni. Ma talán nyitottabban és érdeklődőbben fogadom.

UP: – Tíz év eltelt együtt, hol látjátok magatokat újabb tíz év múlva?

Naga: – Kíváncsiság és pici aggodalom keveredik bennem a kérdésed kapcsán. Nincs konkrét célkitűzés, ami feszítene, hála istennek…

Beta: – Én a Karib-tengernél. Valami szálloda parkolójában vagyok őr.

Naga: – Az utolsó öt évben, ami engem illet, úgy érzem több látószög-váltás történt meg bennem, mint az előtte lévő huszonötben. És valamiért azt gondolom, hogy ha folytatódik ez a bővülés, nyitottság, alakulási készség, akkor tíz év múlva örömmel tekinthetek rá a személyes kapcsolataimra és a munkámra. És hát ezt kívánom az interjú olvasóinak is!

Beta: – Jövő nyártól el akarok vonulni remetének és egy teljes évet átnyomni sátorral. A hely már megvan, már csak az internetelérést kéne megoldani. Persze ez egyelőre álom. De talán bejön. Aztán meglátjuk.

/// Együtt legközelebb ők ketten a Toldiban.