A hétvégén lesérült ex-Antikrisztus Szupersztár néhány napja egy interjúban beszélt arról, hogy a Columbine iskolai mészárlás vágta haza a karrierjét, amikor ugye az a vád érte a szerencsétlen rockénekest, hogy a gyilkosok az ő zenéjével készültek fel a szörnyű tettükre.
Szerintünk azonban inkább egy véletlen időbeli egybeesésről van szó. Marilyn Manson 1999 négyhúsza után ugyanis csak szar lemezeket készített, illetve az önlepippantós-, disznómészárlós mítoszainak sem tett jót az internetes korszak transzparenciája.
Pénteken Heaven Upside Down címmel jön a megtépázott nimbuszú rocker tizedik lemeze, amit most azzal ünneplünk meg, hogy összeválogatjuk a (stílszerűen!) tíz legjobb, és tényleg jó számát.
Manson legnagyobb önerőből létrehozott slágere a bizonyíték arra, hogy a kilencvenes években az MTV közvetítése nélkül még maga az Antikrisztus sem tudta volna a frászt hozni a vallásos amerikai kispolgárságra. Mind a későbbi Manson-sztenderdet meghatározó szám, mind Floria Sigismundi klipje nagy királyság, de voltak itt ennél jobb dolgok is.
Az utóbbi két évtized alapján totál jogosan él sokakban a magát túlságosan komolyan vevő Marilyn Manson képe, pedig a korai években még a humor ugyanolyan fontos komponens volt, mint a sötétség. Már az 1994-es Portrait Of An American Family-re is elhalványult ez a szál, de a Dope Hat című vidámparki horror hű emléket állít ennek az időszaknak.
A nagyon kevés kései jó Manson-számok egyike alapján azt kell, hogy mondjuk, Manson akkor járt volna a legjobban, ha az ezredfordulón megrázza magát, ledobja a sötét leplet, és elkezd korrekt popszámokban gondolkozni.
Itt most az MTV-korszakot kiparodizáló klippel megtolt Astonishing Panorama Of The Endtimesnak kéne jönnie, de ebből a futurisztikus jövőmetálból sokkal jobb volt a kislemezig sajnos nem jutó Posthuman.
Noha a 2000-es Holy Wood-lemez akart lenni Mansonék fegyveres albuma, még a turnéjának is olyan neve volt, hogy Guns, God & Government Tour, a kilencvennégyes Get Your Gunn sokkalta veszélyesebb volt még.
Mai vagy avatottabb metálfüllel hallgatva a Manson-diszkográfiában elég nehéz megtalálni, hogy mitől is tűnhetett ez az ember húsz éve mindennél parább arcnak. A kilencvenhatos Antichrist Svperstart nyitó Felelőtlen Gyűlölethimnusz azonban pontosan olyan szám, amit senki sem kíván a gyereke szobájából kiszűrődve hallani.
A teljesen felejtős Spawn című filmmel együtt süllyedt el Marilyn Manson egyik leginkább önazonos és legjobb száma a felejtőben, de ez most nem az az összeállítás, ahonnan kimaradhat.
Noha az Antikrisztus-lemezt szokás a Manson-ouevre középpontjába tenni, a legmerészebb, simán Bowie-szintű húzás azonban az ipari-gót hangulatot hátrahagyó, űrglammel és szintetikus funkkal flörtölő Mechanical Animals volt 1998-ban, ami rögtön jelezte, hogy az új évezred sátánjai a drogok lesznek.
Kurvajó számot sokan írtak, feldolgozás még több született a világon, az viszont nagyon ritka, hogy egy amúgy ismert dalt valaki úgy formáljon a saját képére, hogy örökre felülírja az eredetit. Mansonék ezt tették az Eurythmics Sweet Dreamsével.
Az egész életmű ars poéticája: a szünetben megalázott kissrác megfogadja, hogy rocksztár lesz és akkor majd nagyon megmutatja a világnak, többé nem fog vele baszakodni senki. Kár, hogy később már nem sikerült Manson egyik fegyverhordozójának sem ilyen vagány számot írnia.