Mire képes napjainkban egy modern körfűrész?
Április ötödikén van 25 éve, hogy elhunyt Kurt Cobain. Ennek apropóján kérdeztünk egy csomó magyar zenészt arról, hogy mit jelentett neki a Nirvana, hogy ismerkedtek meg velük. A vallomások mellett még a kedvenc számaikat is megmondták.
A Balatonfűzfői nyelv, számítástechnika és sport táborban, ahová anno a szüleim nyári szünidő alatt ideiglenesen deportáltak, kellemetlen, stresszes és kínos volt az ismerkedés. Mégis ahhoz azért eléggé sok időt töltöttem számomra ismeretlen, de ugyanazon személyek csoportjával, a táborlakókkal, hogy valamilyen jellegű közeledést produkálni kelljen. Ennek egyik legjobb helyszíne a foglalkozások utáni szabadidős zenehallgatás volt. Egy teljesen megmagyarázhatatlan és bizarr élmény kötődik egy ilyen szeánszhoz.
Egyszer valamiért a Nirvana Territorial Pissings című száma került lejátszásra és rajtam kívül még két három velem egykorú, 12-13 éves ismeretlen gyereknek is hasonlóképp felcsillant a szeme. Itt nem is állt meg a szinkronizált reakció, mert röviddel ezután ugyanazzal a kétségbeesett lelkesedéssel üvöltöttük halandzsa angolul a szöveget és kezdtünk valami pogózás-szerű tevékenységebe, ami egyszerre lehetett aranyos és ijesztő a külső szemlélők számára. Végül egy felügyelő tanár sajnos leállította a rituálét, de majdnem a szám végéig élvezhettem a vadulást. Így ez mai napig is csodálatos és felejthetetlen emlék kötődik nekem ehhez a dalhoz, amit egyébként még most is bírok.
Alsós osztálykiránduláson cseréltem kazettát egy felettem járó lánnyal, mert mindketten untuk a saját felhozatalt. Asszem egy homemade válogatás kazi volt, az elején egy pár Nirvana-trekkel, amelyek közül az egyik szám mélyen a fejembe égett. Majd pár évvel később a Music Box videoklippes Tv csatornán futottam bele a fura, glittetes és merőben herkás Heart Shaped Boxba. Egy árva szót sem értettem belőle, de örültem, hogy meglett. Volt benne valami elborult romantika és üdítő keserűség. Remek volt éveken át ezekre a számokra utálnom mindent és mindenkit, legfőképpen magamat.
Azért nehéz lehetett az öregnek a csilivili amerikai mosolyok és rivaldafény közepette lázadozni, lehet Miskolcon tovább húzta volna. Talán csak kellett egy fószer, egy áldozat, hogy kicsit kiszakítsa a pop kultúrát a pózer cicanacis hajmetál világából. Nyilván sokaknak ez is csak a pénzről szólt. De valószínűleg nem neki. Remélem azért tudta egy kicsit élvezni a jacuzzik és a rock and roll pokoli melegét, mielőtt fegyvert ragadott. Nekem a Bleach a kedvenc albumom. Kedvenc Nirvana trekknek meg sokáig a Love Buzzt mondtam volna, de aztán megtudtam, hogy az eredetileg egy Shocking Blue-szám, amiről meg megtudtam, hogy Magyar énekesnője volt, nahát! Így a Territorial Pissings-t mondanám talán. (Mi meg ez az egy esetben csalunk, hogy ne legyen kétszer ugyanaz a szám, ami egész durva, hogy 23 emberből csak ketten mondták ugyanazt. Így itt a Love Buzz szól – a szerk.)
A Nirvanát, mint annyi minden mást, a korábban Párizsban élő nagynéném ismertette meg velem. Tizenhárom lehettem, amikor kölcsönadta másolt kazin a Nevermindot; meg is hallgattam párszor a házunk körül sétálva walkmanen, mert akkoriban főleg így hallgattam zenét, de elsőre nem kapott el, valamiért ráadásul azt hittem, hogy ezek valami rockdinoszauruszok a hetvenes évekből, mert ennyire nem tudtam még semmit semmihez viszonyítani. Szerencsére ugyanabban az évben volt egy komplett Nirvana-hét az MTV-n, amit viszont szorgalmasan néztem már akkor is. Természetesen naponta leadták az Unplugged In New York-ot, és abban a pillanatban, ahogy arcot – és mitológiát – tudtam kapcsolni a zenéhez, teljesen beleestem a zenekarba.
Felvettem az összes klipet, a szüleimtől kikönyörögtem az összes itthon elérhető lemezt, a többit pedig mindenféle ismerősöktől másoltam át – a From The Muddy Banks of the Wishkah koncertalbumhoz például egy nagyon kedves lány saját borítót is rajzolt -, a suliban infóórán Nirvana-cikkeket, koncertbeszámolókat és interjúkat nyomtattam ki, és természetesen egész nap bömböltettem a számokat. A véletlenek szerencsés együttállása folytán pont akkoriban kezdtem el gitározni, úgyhogy nehezen tudom szavakba önteni, milyen fontos és meghatározó volt a Nirvana a zenei pályám (persze akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy ez egy pálya lesz) elindulásakor.
“Flanellingeket és koptatott farmert hordó, pattanásos lakli kamasz voltam, aki azért csinálta meg élete első zenekarát, hogy eljátszhassa élőben az egész Bleach-lemezt és a szobája félhomályában reménytelenül szerelmesen játszotta végig az Unplugged anyagát nejlonhúros akusztikus gitáron.”
A Nirvana volt az első és utolsó zenekar, amiért igazán, teljes beleéléssel, megszállottan és kamaszosan rajongtam. Aztán persze elmúlt ez is, elkezdtem “komolyabb dolgokkal” foglalkozni, kísérleti elektronikát és suttogós indie-popot hallgattam, zenei újságíró lettem, legalább tíz évig felé sem néztem a Nirvana-lemezeimnek, kicsit talán cikinek, gyerekesnek is gondoltam a korábbi viselkedésemet. Felnőttként szerettem meg újra, már mítosz és körítés nélkül, csak a zene miatt – mert a zene ugyanolyan maradt: elsöprően energikus és gyönyörű. Legendásan rossz a memóriám, de az illatokra és az időjárásra nagyon érzékeny vagyok; ha Nirvanát hallgatok, egy pillanat alatt megérzem a próbateremnek használt egykori pincénk dohszagát és látom a nyári délutánt, amibe zenélés után felsétáltunk, tele álmokkal, tervekkel és várakozással, abban a korban, amikor még fogalmunk sem volt, mi fog történni velünk.
Az első említésre méltó zenei emlékem pont a Nirvanahoz kapcsolódik. Hatodikos koromban egyik haverom kiírta apukája Nirvana-cédéjét, ami az Incesticide volt. Itt kezdődött ez a szerelem, amit aztán követett a többi lemezük is, első zenekarunkkal játszottuk is a Lithiumot meg a Smells Like Teen Spiritet. Idővel aztán halványult ez a dolog, de a mai napig van, hogy néha előszedem és rádöbbenek, hogy nem véletlenül volt az egyik kedvenc zenekarom gyerekkoromban.
Nirvanaról a legelső élményem inkább vizuális volt, de az nagyon beégett. A gyerekkori cimboránk, Szása szobájában volt egy nagy poszter, ami a Nevermind lemez borítója volt. Nekem a bátyám volt gyerekként a zenei influenszerem, így kb. ötödikes lehettem az áltsuliban, amikor ő Nirvanás lett, és rongyosra hallgatta otthon az oroszból hozott „eredeti” lemezeket, így elég hamar ráfüggtem én is, és aztán azon kaptam magam, hogy éneklem halandzsa angollal pl. a Smells Like Teen Spirit-et – amit aztán persze 10 évvel később az első zenekarunkkal fel is dolgoztunk. A Nirvanaban azt szeretem, hogy alapvetően egyszerű, de olyan karaktere, íze-bűze, hangzása, üzenete van, amit nem lehet utánuk csinálni. Na meg, hogy lehetett így énekelni… :)
Mint minden átlagos generációmbeli gyerek, a barátaim idősebb testvérei révén ismertem meg a Nirvánát. Egyfajta Stockholm-szindróma alapú viszonyunk volt a pár évvel idősebbekkel, mert annak ellenére, hogy folyamatosan megvertek, mégis igyekeztünk minél közelebb kerülni hozzájuk. Így el kezdtünk Nirvanát, Pearl Jam-et és Soundgardent hallgatni. Nagyon előttem van, ahogy egy barátommal az agyunkat eldobtuk, amikor először meghallottuk a Nevermind végén az Endless, Nameless című rejtett trekket.
Életemben nem hallottam még ilyen soundot! Ez lényegében egy irdatlan nagy hatperces zúzás volt, ami az utolsó szám után jött, a kettő között pedig egy 10 perces csend volt. Emlékszem, hogy kb. napi húszszor hallgattuk meg, úgy hogy kikötöttük, hogy szigorúan végig kell hallgatni előtte a 10 perces csendet. A végén mindenféle hülye feladatot találtunk ki magunknak arra a 10 percnyi csendre, hogy utána annál nagyobbat üssön az Endless, Nameless – Pl. mozdulatlanul maradni, visszatartani a levegővételünket, nagyon lassan kiönteni kólát egy pohárba stb.
Az első zenekarom első koncertjét az általános iskolai ballagáson adtuk, ahova a gitárosunk – akinek a számok ismerete híján szinte végig le volt halkítva a gitárja – úgy érkezett meg, hogy percekkel előtte felgyújtotta a konyháját. Első számként a Lithiumot játszottuk, ami előtt letettük a gitáros sapkaját a színpad elé, hátha összejön annyi pénz, hogy kifesse a konyhát, viszont sajnos a produkció láttán, rögtön az első refrénnél egy nevelőtanár visszadobta a színpadra a sapkát.
Később rengeteg Nirvana számot játszottunk, az ágyamnál a fejem fölött pedig éveken át egy, a bátyám által Spanyolországban beszerzett A2-es méretű Kurt Cobain plakát lógott a Dumb szövegével. Kedvenc számom talán a Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle. Úgy emlékszem korábban nagyon szerettem a Sappy-t is, ami sosem volt meg CD-n, az internet bevezetésével a mellesleg.hu-n láttam először.
94-ben már azt hiszem hallhattam Nirvana számot, illetve a Smells like teen spirit klip tuti ment a Viván (vagy Z-pluszon), MTV-n, de még valami furcsa Hendrix-Széki-Exploited tengelyen koptattam egy francia légiós (amúgy nem tudom, hogy lehetett 10 éves gyerekláb mérete, de mindegy nekem francia légiósnak tűnt és kész) bakancsot “Miklóson”, amikor egy Bravo (vagy Popcorn) magazinból értesültem Kurt Cobain haláláról. Viszonylag átfogó cikk volt, úgyhogy abszolút betolt a Nirvana-vágányra, és elkezdtem hallgatni. Egy barátommal akkoriban alakult egy punk duónk Black Hole néven, ahol meg is próbálkoztunk a Scentless Apprentice című számmal, aminek ilyen fasza dobgroove van az elején. Valami elkapott minket és mindig széttörtük a szám végén a hangszereinket.
Amúgy a grunge hangzás ma is nagyon fontos nekem, olyan érzésem van vele, hogy minden stílusnak a freejazztől a metálon át a népzenéig jót tesz ha ki van tekerve minden maxra (legalább időnként), és ezt az egész múlandó tárgyközpontú világot, és főleg ezt a betonplafont, ami rádnehezedik, át lehet törni vele és valami elemibb, őszintébb térbe repít. Kedvenc számaim: Scentless Apprentice, Serve the Servants, Territorial Pissings, Dive, In bloom, Allopologies, Love Buzz.
Tíz éves lehettem, mikor édesanyám csinált magának a kocsiba egy válogatás kazit, és ezen rengeteg Nirvana-szám volt. Őrjöngtem rá az autóban, pogóztam a kesztyűtartóval. A könyvtárból kivettem a lemezeket és lemásoltam. 11 éves koromig dobot tanultam, de az In Utero miatt gitározni kezdtem. Kockás ingekben jártam és hosszú hajam volt, az első szerelmem Kurtnek hívott, de csak mikor vitatkoztunk.
Két zenekar miatt szerettem volna együttest alapítani, az egyik a Sex Pistols volt, a másik a Nirvana. Nekem a Nirvana végtelen energiája, dühe és Kurt Cobain szuggesztív előadásmódja hasznosabb volt akkor, mint egy pszichoterápia. Gyakran változik melyik a kedvenc Nirvana számom, most talán a Lounge Act vagy a Tourette’s. Vagy a Very Ape.
13 éves lehettem, amikor először hallottam a Beans című dalt a Nirvanától. Egy kazettán kaptam meg, amin ez a szám rajta volt többször is. Abban a pillanatban rajongó is lettem. A dal talán nem a legismertebb Nirvana szerzemény, pedig ott lenne a helye a Lithium, a Come As You Are vagy a Smells Like Team Spirit mellett – borzasztóan fülbemászó, dallamos.
Ez a dal végigkísérte az életemet: családi karácsonyfa díszítések közben, lefekvés előtt, szerelmi bánatban, egyetemi vizsgák után. A Beans tökéletes példa arra, hogy Kurt Cobain nem csak generációja szócsöve volt, hanem tehetséges gitáros is. Nem véletlen, hogy a lányát is erről a dalról nevezte el.
Nekem kilencedikben jött el az elkerülhetetlen Nirvana-korszak. Mondjuk punknak sosem voltam punk, de zene akkoriban teljesen magával ragadott. Nyolcadikban kezdtem el gitározgatni, kilencedik nyarán pedig “oh, te is gitározol?” alapon összeraktunk egy háromfős fantasztikus formációt, amelyik létezett pár hétig. Emlékszem, 2013-ban a kilencedikes osztálykarácsonyon az osztálytársainknak végig kellett szenvedniük, ahogyan két akusztikus gitár-egy cajon felállásban kápráztatjuk el őket a Polly című szerzeménnyel. Pacsi nektek, szevasz, rég beszéltünk.
https://www.youtube.com/watch?v=cvViGntr2tA
Nem sokkal később a formáció feloszlott, és a nirvanás korszakom is elmúlt, de vitathatatlan Kurt Cobain és az egész Nirvana szerepe abban hogy elkezdjek zenekar alapításán gondolkodni.
Kb. tizenkettő lehettem és otthon feküdtem lázasan. Volt otthon pár CD, amiket a könyvtárból kölcsönöztem ki, ez már önmagában vicces, gondoltam beteszek egyet. Ez volt a Nevermind. Teljesen megőrültem tőle, a nagyszobában ugráltam lázasan, végighallgattam egy csomószor. A Come As You Are volt az első normális dal, amit eljátszottam gitáron, a Territorial Pissings ment a vasárnapi ebéd közben, a Rape Me-t énekeltem a suliban, anélkül, hogy tudtam volna, miről szól, és rendszeresen bőgtem az Unplugged In New York albumra. Az egész Bleach-et nagyon bírom, dühös tiniknek erősen ajánlott, meg bárki másnak is.
Az a fajta arc vagyok akinek nem ciki szeretni egy zenekar legjobb lemezét, ami a Nirvana esetében a Nevermind. Persze mai fejjel az In Utero a kreatív szabadsága miatt izgalmasabb, de a Nevermind hallgatóbarát hangzása és mélázó hangulata kerekebb egészt alkot számomra. Írott CD-n hallottam először szerintem 2002-ben, amikor a bátyám, Gege szobájából kiszűrődött ez a fura dühös zaj. Sokat hallgattam, és az első tíz gitárriff közé, amit megtanultam, jól be is csúszott a Smells Like és a Something In The Way is, ellenben igazán hatással csak zeneileg volt a nyugis-versszak/durva-refrén dinamikájuk rám.
Utóbbi években inkább már kerülöm, mert volt egy jó barátom, aki Cobain drogfüggőségét és gyáva önpusztítását gondolta a jó dalszerzés receptjének, és ezzel ráébresztett, hogy nincs abba semmi menő ha valaki 27 éves korára szétbassza magát ahelyett, hogy felnevelje a lányát például. A Nirvana zenéje ettől függetlenül fasza, a kultusszal körülötte viszont vannak bajaim.
A Nirvanával általános iskolában találkoztam, amikor a Tankcsapda-Junkies-Alvin szentháromság mellé elkezdtek becsatlakozni az életembe a külföldi bandák. Az aktualitást az akkor megjelent besztof-lemez és az addig kiadatlan utolsó dal, a You Know You’re Right adta, ami remekül harmonizált a dacos tini-depresszióval. Természetesen egyből hatalmas rajongó lettem. Az évek során újabb-és újabb rétegeket fedeztem fel Kurt Cobain zenéjében, elolvastam az összes kapcsolódó szakirodalmat és nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy miért lehetett ilyen erőteljes hatása a zenekarnak.
A Kurt fiatal korában gyakorlatilag otthonként funkcionáló DIY-bandák és zenei színterek miatt egyfajta punk étosz alakult ki benne, amivel szanaszét dekonstruálta a saját elképesztő zenei tehetségét és stadion rockos igényeit. Ehhez jött hozzá az állítólag beteg gyomra legmélyéről fakadó kegyetlen őszinteség, amivel a legértelmetlenebb sorokat is úgy tudta elénekelni, hogy ezeket hallgatva az ember elszégyelli magát az élethazugságai miatt. Az All Apologies például ilyen klasszikus Nirvana-féle tisztítótűz az teljesen őszinte élet iránti vágyról és annak lehetetlenségéről.
Első találkozásom a Nirvánával 8 évesen volt, amikor apám az MTV-re kapcsolt. Éppen a ’94 -es Unpugged koncertet ismételték. Kurt a My Girlt kezdte játszani. A sok növény és gyertya között olyan visszafogott zenekarnak tűnt a Nirvana, sokkal később tudtam csak meg, hogy egy Nirvana-koncert általában nem ilyen. Mindenesetre Kurt karcos éneke, gitárjátéka és szakadt szvettere azonnal megfogott. Addig nyaggatam a szüleimet utána, hogy a következő karácsonyra kaptam egy gitárt ajándékba. Ez a dal az elsők között volt, amit megtanultam játszani. R.I.P. Kurt, bár a Nirvana halhatatlan.
Gimis voltam, mikor az MTV-n berobbantak a Smells Like Teen Spirittel (éjjel-nappal ment), és hát őszintén szólva nem voltam úgy elragadtatva, mint az osztálytársnőim. Én akkor már roppant ízléses arc igyekeztem lenni, ha már későn érő, alacsony, vézna, és pattanásos voltam (fun fact: akkoriban a geekek ténylegesen kurva balfasznak számítottak, szóval kicsit rábasztam, mire megizmosodtam, és sikeresen kinyírtam a velem született lányos érzékenységemet, addigra meg pont a béna vézna lúzerek lettek a nők álmai. Köszi többek között mindent a langyi ET-utánzat Stranger Things nevű csetelő kamaszlányokra kifejlesztett szexmentes cuki retro-pedofil orgiának!), és akkoriban korai Rollins Bandet (Hard Volume, meg talán minden idők egyik legjobb rocklemeze, az End Of Silence is kijött pont akkoriban), Nomeansno-t, Victims Family-t (amiről azt hittem, hogy az egy sokkal jobb Nomeansno-lemez, mert nem volt semmi a kazi B-oldalára felírva) és Dead Kennedys-t hallgattam rogyásig, a Moszkva téri haverok talán épp Cro Magsen, meg ilyesmiken pörögtek, szóval
“SOKKAL kúlabbak, vagányabbak, és egyedibbek voltunk gondolatban, mint a csajok, meg a csírák, akiknél a Nirvana-Faith No More-RHCP-RATM vonal ment, az igazán borzasztóaknál meg a Pearl Jam.”
Meg kábé akkor indult be a hazai partikultúra is az iránytű bisztróval, az FMK-val, és a társaival, és, hát az némileg izgalmasabbnak tűnt a rendszerváltás utáni miliőben, mint még egy gitárzenekar, akinek minden fáj már megint, és kifejezetten béna szövegeket énekelnek (Rape Me és társai). Kedvenc számom a Sliver a tapsoló majom miatt, meg minden élő koncertvideójukat szeretem, a Krist Novoselic nagyon szimpatikusan dülöngélt mindig, meg ugye a Dave Grohl számomra sokkal jobb dobos, mint amilyen dalszerző.
Úgy rémlik, épp a Huszár sörözőben ittunk a Nyugatinál, amikor csomóan sírni kezdtek, hát akkor mondták a tévében, hogy meghalt. Mondom, bassza meg, ezt kifogtuk, most ebből akkor intézmény lesz, hát ő is lett kábé az utolsó intézményesült halott zenész – szegény INXS-es csávó már full feleslegesen halt meg pár évre rá, senkit nem nagyon hatott meg.
11 éves koromig egy nu metalos fellángolást leszámítva csak 60-as évekbeli zenéket hallgattam, leginkább Beatlest és Manfred Mannt. Két album hozott változást ebbe az állóvízbe: az egyik egy Judas Priest best of CD, a másik pedig a Nevermind a Nirvanától kazettán másolva. Volt egy félév, amikor mindennap meghallgattam valamelyiket a kettő közül. A Kurt Cobain-kultuszt valahogy soha nem éltem annyira, kicsit talán taszított is, a rajongásom sokkal inkább magára a zenekarra koncentrálódott, úgyhogy nem olvastam Kurt Cobain naplóját, nem volt Nirvana-szmájlis pulcsim, de ezek nem is nagyon izgattak. Később megszerettem a Bleachet és az In Uterot is (valahogy az Unpluggedot sosem), de nekem mindig is a Nevermind marad a csúcsmű.
Középiskola végén került elém a Nirvana Bleach című lemeze, nekem az egész zenekar addig teljesen kimaradt, metallicás voltam. Annyira bejött az egész, hogy azonnal beleástam magam a Nirvana történetébe, kisvárosi gyerekként teljes mértékben tudtam azonosulni a sztorijukkal, főleg a Bleach-korszakkal. A tuskó gitárhangzás, Chad Channing dobolása és Cobain nyers énektémái jó kis aláfestést adtak a kelet-magyarországi gimis hétköznapokhoz, ahogy hallgattam a reggeli buszozások alkalmával a sárga Ikarusokon. A Bleachről való Scoff az egyetlen Nirvana-szám egyébként, amiben duplázó van.
Oké, szóval akkor ez az az szitu, ahol senki sem fogja említeni a Smells Like Teen Spiritet, nehogy túl basicnek tűnjön. Sőt, aki igazán komolyan gondolja utánanéz hogy melyik a legkevésbé ismert Nirvana szám, és azt mondja kedvencnek. Egyébként nekem az I Hate Myself And I Wanna Die a favorit, mert relatable. Viszont tény, hogy a Smells Like Teen Spirit az, ami akkora slágerré nőtte ki magát, hogy gyakorlatilag bármilyen buliban le lehet adni, senki sem fog panaszkodni.
Viszont ennél is fontosabb – mármint a zenénél – hogy a Nirvana és Kurt olyan dolgokat csinált meg amikhez sem akkor, sem most nem lenne senkinek mersze, mert mindenki túlságosan félti a státuszát, a jó hírnevét, a pénzét, meg az ezzel kapcsolatos dolgokat. A Nirvana nem egy stúdióban tudatosan, marketingesek által összerakott projekt volt, hanem egy őszinte, vad és szabad banda, és ez érezhető a zenéjükön is. Ezt pedig nem lehet mással pótolni, vagy helyettesíteni.
Több volt a Nirvana, mint zene. A Nirvana adta az első löketett rengeteg embernek a zenélésre, az első ilyen érzésre én is emlékszem, hogy “ezt én is meg tudom csinálni”. Ugyanaz, mint amikor anno az emberek elsőnek hallottak Ramones-t, nálam a Nirvana hozta el ezt, hogy ilyen dühvel, zajjal és őszinteséggel érdemes és kell csinálni zenét, amit még én is összetudnék hozni – persze nem tudtam, de hát 12-13 évesen sokat gondol az ember magáról és a világról. Továbbá nem csak azért több, mint zene a Nirvana, mert inspirációt adott sokaknak, de politikailag is egy nagyon aktív és tudatos csapatról volt szó, akik mondani akartak valamit és kiálltak rengeteg dolog mellett. A dolog buktatója, vagy tanulsága talán, hogy hiába énekeltek ilyen dolgokról, lásd a Rape Me című dalukat, akkori beszámolók és interjúk alapján az üzenet nem jutott el még magukhoz a hallgatókhoz se. Hiába szólaltak fel lányokat molesztáló, tesztoszteron szintet túljátszó csávók ellen, egyszerűen túl nagy jelenséggé nőtte ki magát a zenekar.
Nincs nagyon kedvencem, de ezen a felvételen Krist Novoselic egy SSD pólót visel, ami egy elég király hardcore banda volt Bostonból:
A Nirvanát épp akkor ismertem meg, amikor 2002 körül elkezdtem gitározni. Dezső bá, a gitártanárom adta kölcsön az MTV Unplugged lemezt – stílusosan hamis ukrán utánnyomás volt-, és évekig hittem, hogy a Lake Of Fire, a Jesus Doesn’t Want Me for a Sunbeam vagy épp a Where Did You Sleep Last Night Nirvana-számok, amiket aztán gyorsan meg is tanultam. Azt mondta hogy olyasmi mint a Doors, inkább a szövegeken, mint a zenén van a hangsúly. Na, a Doors-t azóta sem szerettem meg, a Nirvana viszont elkísért később is, pedig idővel bőven másabb és súlyosabb zenék irányába fordultam el. Kamaszként azért nem meglepő, hogy berántott, főleg hogy az amúgy ferdítésekkel teli – ahogy legalábbis ma tudom – Heavier Than Heaven olvasása után tényleg könnyű volt azonosulni a meg nem értett művész képével.
Ha egy számot kéne választani, az talán a You Know You’re Right, az utolsó stúdióban felvett, hányattatott sorsú felvétel, amiben
“Ott van egy soha meg nem jelent negyedik nagylemez még sötétebb hangulata; konkrétan a Would? jut róla eszembe, és nem is nehéz Layne Staley énekével elképzelni a dalt, vagy fordítva.”
És még valami, azon az ominózus unplugged fellépésen van egy igazán hátborzongató másodperc, amit én is csak pár hónapja vettem észre. A Where Did You Sleep Last Night utolsó pillanataiban – a videón 3:55 után – mintha tényleg meglátná a túlvilágot, és kilehelné a lelkét. Azt a sóhajt hallani a lemezen is, a kimerevített képet is láttam már, de a videóval nyer tényleg értelmet. Most azt hiszem megnézem végre a teljes koncertet, otthon pedig előveszem végre a már bőven panterás korszakomban, 18-19 évesen ajándékba kapott Naplókat, ami évek óta hever a polcomon, de valamiért sosem nyitottam ki.
“Az erőszakot
Te gyengéden használtad
Puskád kevésbé”
Nálam 1999-ben a Fruity Loops demoja az elektronikus vonalat indította el, a Nirvana pedig ellenkezőjét, amikor életem első szólóját megtanultam gitáron Smells Like Teen Spiritből, pedig én a dobos voltam a kali punk bandánkban. És lám évekkel később a számaimban az elektronikus zene és a gitárszólók kéz a kézben járnak. Ebben a mushupban számomra ámulatba ejtő, ahogy a nyolcvanas évek (Final Countdown) és a kilencvenes évek (Smelles Like Teen Spirit) két totálisan eltérő dala mennyire jól tud együtt működni.