Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
Mark Davis 1989 és 1993 között dolgozott a naperville-i Kmart ügyfélszolgálatán. Ebben az időben havonta kaptak fentről egy darab kazettát főleg instrumentális háttérzenékkel valamint az aktuális akciók reklámjaival. Onnantól kezdve harminc napon át, napi 14 órában annak kellett pörögnie. Davis pedig mindezeket félretette, most pedig megosztotta őket digitálisan a világgal.
Oké, innentől kezdve gyakorlatilag a világ legjobb, legizgalmasabb zenéi is mehettek volna. Bele se merek számolni, hogy az ott dolgozóknak hányszor kellett ezeket végighallgatniuk. A dolognak azonban volt egy, ha nem is funkcionális, de esztétikai szépsége. Hó végére ugyanis ezek a kazik, ahogy a megosztott fájlokon is hallatszik, bizony veszítettek a minőségükből. Mintegy mutatva, hogy milyen rohadt egy helyzet ez. 1992-ben aztán a Kmart főnökei kicsit lazítottak az audioterroron és már csak hetente küldtek egy új kazit az áruházakba.
Ezt a műfajnak csak jó indulattal nevezhető zenekorpuszt vagy válogatási módszert egyébként liftzenének illetve Muzaknak keresztelték el. A kultúrtörténelemben pedig ezek az intenció szerint kellemesnek szánt, de idővel az ember agyát pusztítani kezdő zenék váltak a kapitalizmus nem hivatalos soundtrackjévé.
A 2010-es évek elején induló vaporwave irányzat tulajdonképpen ennek a világnak a hagyományából alkotott meg egy olyan műfajt (lásd itt lent ezt a James Ferraro-trekket), ami egyrészt visszahozza ezeknek a zenéknek a hangulatát, ezzel párhuzamosan pedig az a nyomasztás is megjelenik bennük, amit a Kmart dolgozói érezhettek hóvégeken.
(via boingboing)