A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
2004-ben szó szerint berobbant az Arcade Fire ezzel a lemezzel, ami azért kapta a Funeral címet, mert a soktagú zenekar több tagja is elvesztett valakit a lemez írása és felvételei között.
De nem is igazán ezért került be a karanténos lemezszéiránkba, hanem azért mert egyrészt egy felvillanyozó, erőt adó, életigenlő lemezről van szó, másrészt pedig csomó olyan történet, érzés található rajta, ami valahogy passzol ehhez a magunkra maradós időszakhoz.
Rögtön elsőként ott a nyitó Neighborhood #1 (Tunnels), aminek a helyszíne egy hó alá került város, ahol a gyerekhősök magukra maradtak, a szülők sehol, és alagutakat ásnak a város közepe felé, hogy ott találkozzanak.
Aztán ott a halál feldolgozásáról szóló Une année sans lumière (“egy év fény nélkül”), vagy a háború hátrahagyott szülőföldhöz írt Haiti. De a továbblépésről, az úgynevezett felnövésről szóló In The Backseatben is meg lehet találni az aktuális párhuzamokat.
Röviden: a Funeral tök jól hallgatható úgy, mint a régi világ elvesztésének és az újhoz való felnövésnek a zenéje.