A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
Az utóbbi években egyre inkább körvonalazódni látszik egy olyan trend, amelyben jó nevű elismert producerek kiadót alapítva, hozzájuk közel álló, vagy az ő vívmányaikat továbbvívő előadókkal kvázi meghosszabbítják a munkásságukat. Jó példa erre Flying Lotus Brainfeederje, Ali Wells idén tíz éves Perc Traxe, valamint Actress Werkdiscs-e, ami egyben Moiré kiadója is.
Moiré eddigi három minialbumának kritikái is rendre ebből a tényből indultak ki. Azt ugyan elismerték, hogy ügyes srácról van szó, de az eredetiség terén azért találtak kivetnivalót. Nem tudom, mennyire másabbak lettek volna ezek a vélemények, ha Moiré első kiadványa nem Actressnél jelenik meg. Viszont hiába vannak köztük lényeges különbségek, kialakult egy olyan diszkurzív szituáció, ami Moiré felé azt az elvárást támasztja, hogy szignifikánsan különböztesse meg magát a mesterétől.
Ahogy a már a művésznévként felvett, optikai csalódást jelölő “moiré”, és az EP-ihez tartozó szempróbáló vizuálok is mutatatták a titokzatos londoni producer számára különösen fontos a képiség. Ugyanígy Actress abszrakt képleteivel szemben Moiré zenéje sokkal inkább vizuális természetű, sokszor olyan, mintha nem is tánczenét hallgatnánk, hanem egy éjszakai élet dekadenciáját bemutató film aláfestő zenéje menne.
Ha pedig megnézzük a lemez első számához, az Attitude-höz készült videóklipet, akkor pedig már tényleg nem tudunk nem annak a képsoraira gondolni Moiré sötétben bolyongó, pszichedelikus technóját hallgatva. Ezzel a videóval pedig el is jutunk a vizualitás második komponenséhez. Moiré zenéjét ugyanis vállaltan módosult tudatállapotok inspirálják és ezeket is akarja leképzeni a számaiban. Hogy mást ne mondjuk, már eléte egyik első trekkjének az volt a címe, hogy Drugs.
A Shelter a korábbi anyagokhoz képest egy sokkal markánsabb vízió lett, rengeteg fura váltással, váratlan ritmikai ellenpontozásokkal, skizofrénre loopolt hangmintákkal, sok elszállós, minimalista és ugyanennyi táncolós betéttel. A lemezre még egy potenciális sláger is került, a másodikként érkező, inszomniás Dali House, ki tudja milyen folyósókon elvesző vokálokkal és olyan para atmoszférával, hogy a hideg kiráz tőle még a tűző napon is. A beetetősláger után azonban már nincs is nagyon értelme számonként tárgyalni a lemezt. Sokkal inkább egy összefüggő, hullámzó masszának tűnik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy monoton vagy fárasztó lenne, mindössze sokszor egy számon belül is olyan eltolódások vannak, mintha egy új trekk kezdődne. Így végeredményében tényleg olyan lesz, mint egy nagyon kiszámíthatatlan trip.
Moiré, aki saját bevallása szerint 2013 előtt csak készülgetett arra, hogy majd saját zenéket gyártson, még igencsak az út elején jár. A Shelter ennek ellenére egy kiforrott, magabiztos alkotás lett, ami remek soundtrack a későnyári éjszakákra és egy biztató alap a jövőre nézve.