A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
Mivel alapvetően zenekaros múlttal kezdtem neki az egész elektronikának, elkerülhetetlen volt, hogy egy ponton elkezdjen hiányozni az élő előadás élménye. Az utóbbi egy évben – minimalizálva a dj szetteket – nagy hangsúlyt fektettem egy izgalmas live act kifaragására. Összegyűjtöttem hát azokat a videókat, amik a legnagyobb hatással voltak rám eddig.
Ezt a zsíros basszustémát már önmagában elhallgatná az ember bármeddig, de ha mindenképp ki kellene emelnem valamit, akkor a tamon állva (+ széklábon) dobolás és a dal lezárása számomra a csúcspontok. Iszonyat erős instrumentális dal a végén egy akkora éneket beadva, hogy néha csak felnevetek kínomban.
A Radiohead sok nyomot hagyott a tinédzserkoromon, ezzel a felvétellel például simán megetette velem a gépdobot. Pedig akkor még nagyon fújtam erre az egész gépzene témára. A közepétől érzed, ahogy együtt őrülsz meg Thommal, aztán szépen átterelnek a sötét káoszba.
Mit is mondhatnék? Varázslás. Hárfa és kellemesen elhangolt szinti kíséret mellé laza énekelgetés. Mindezt egyedül.
Az egyik legnagyobb inspirációm! A kezdő akkordmenet szó szerint gyönyörű, az élődob beszállás mellé érkező habkönnyű gitártémán meg már könnyezem.
Tagadhatatlan a rajongásom az urak munkássága felé. Nem volt könnyű kiválasztanom egy videót. Mindegyiknek megvan a maga varázsa. Elemző szemmel nézve is sokat tanulhat az ember arról, hogy nem feltétlenül a témák tökéletes, album verzió szerinti eljátszása a jó előadás alappillére. A kutya valahol máshol van elásva.
Ő majdnem olyan mint én. Csak fiatalabb, ügyesebb, menőbb és jobb a hangja. Nekem legalább a hajam hosszabb. Viccet félretéve, óriásit ment az elmúlt egy évben, messze fog jutni, ebben biztos vagyok. A videó pedig ékes példája a finom építkezésnek, és annak, hogy hatást lehet gyakorolni fröcsögő vinnyogó szintik és monumentális showelemek nélkül is.
Szintén nehéz volt egyet kiemelni, ezért egy olyat fogtam meg amiben az jön elő, amit a legjobban szeretek benne: az emberközeliséget és az elragadó egyszerűséget. Persze aki kicsit konyít a zenéhez, közepes mosollyal ingatja a fejét jobbra-balra, hiszen tudja hogy ilyen képességeket azért nem osztanak minden sarkon.
Ekkora alapslágerhez nyúlni igen rizikós. Kivéve persze, ha annyira laza vagy, hogy kb. a felére lassítod és gigastenkes sírós blues-ban adod elő. A hangról meg kár is beszélni.
Minden zenész rémálma. Látni azt, hogy hús-vér emberek mekkora végtelen lazasággal léteznek a stúdióban, az először lelkesítő, aztán kevésbé, és végül megállapítja az ember, hogy vannak szintek, amiket nem lehet elérni.
Az album anyagait imádom, a live megoldását nem annyira, viszont ezzel a zongora verzióval kibérelt egy fix helyet a fejemben valahol a tarkóm környékén, ha látni akarom, csak becsukom a szemem és befelé nézek.