Érvek amellett, hogy miért érdemes egyedi ékszert adni ajándékba
1977. július másodikán változott meg minden. De legalábbis az, amit addig a diszkóról gondoltak az emberek, és úgy általában a tánczenéről, mert ez volt az a nap, ami később évtizedeken is át jelentősen formálta az elektronikus zenét, azt a fajtát, amire sötét termekben vidáman topogunk.
Megjelent az I Feel Love, Donna Summer és Giorgio Moroder és Pete Bellotte halhatatlan szerelemgyereke.
Amíg ez nem történt meg, a klasszikus diszkótrekkeket élő zenekarok játszották el és fel, jó adag, kerekded fanki fröccsel. Ezt viszont már teljes egészében szintik áramvonalasították, ennek megfelelően szögletesebb lett, de fülledtebb, fogósabb, feszesebb is – ahogy Moroder nyilatkozta róla később:
“egy futurisztikus dalt akartunk összehozni, és úgy döntöttem, hogy ezt szintetizátorral kell megcsinálnunk.”
A jövőkiáltásra felfigyelt a világ, sőt, David Bowie szerint amikor Berlinben dolgozott Brian Enóval az akkori albumán, Eno egy nap futva érkezett a stúdióba, azzal a lelkes zihálással, hogy hallotta a jövő zenéjét, ami megváltoztatja a táncparkettek hangját a következő tizenöt évben.
Nagyjából igaza is lett.
Az I Feel Love nem csak simán maga alá gyűrte a slágerlistákat (Angliában egyenesen egy hónapon át tartotta első helyezését), de máig érezhető hullámokat vetett. Kezdve azzal, hogy a The Human League például a meghallgatása után teljesen új zenei irányba állt, a Blondie a punkból elhajolt a diszkó felé, egészen odáig, hogy ha egy DJ táncosabb darabokra vadászik a Beatporton, akkor még ma is biztosan belefut egy-egy olyan trekkbe, ami szégyentelenül elcsórta a szupersláger repetitív, arpeggiósan gyűrűző főtémáját.
Amin persze csodálkozni sem kell, mert még négy évtized után is borzongatóan jól működik ez a hipnotizáló szintifutam, amivel
bármikor meg lehet menteni egy éppen ellaposodó bulit.
Donna Summer torka nélkül viszont aligha gyulladt volna be a kanóc. Ő a feketesége ellenére nem soul háttérből jött (hanem rockból, gospelből, zenés színházból, könnyebb operákból, vagyis egészen sokféle zsánerben mozgott otthonosan), az I Feel Love-hoz pedig mellkasból feltörő karcos R&B helyett inkább egy földöntúlian fátyolos hangfekvést választott, amire Vince Aletti kritikus azt találta mondani, hogy “olyan, mintha egy másik világból jött volna.
Ehhez persze az is kellett, hogy Summer akkoriban ismerje meg Bruce Sudano gitáros-énekest, akiről képes volt másfél órán át diskurálni telefonon az asztrológusával – mélyen hitt ugyanis a horoszkópban, korábban még repülőutat is lemondott azért, mert a házi csillagszakértője ezt tanácsolta -, majd amikor a maratoni telefonhívás végén lejött házának lépcsőjén, hogy találkozzon az őt váró Bellottéval, közölte:
“ő az ember.”
Onnantól élete végéig Sudanóval volt együtt, viszont ennél is fontosabb, hogy ezen a telefonos éjszakán írta meg az I Feel Love szövegét. Donna Summer aznap megváltoztatta a komplett életét, nem sokkal később pedig az érzéseit ténylegesen is beleénekelte a dalba, amivel pedig a világ könnyűzenéjét változtatta meg.
Itt is van negyven percnyi I Feel Love a negyven év emlékére: