A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
A dubtechno világából induló manchesteri producer az elmúlt években a deep house-tól kezdve a footworkig szinte valahány elektronikus zenei műfajban kipróbálta magát. A hosszú útkeresés után végül az ambient és a zajos kísérleti zenék felé meghosszabbított dubtechnóban találta meg az igazi hangját. A 2012-es Luxury Problems legnagyobb erőssége az volt, hogy úgy tudott végig innovatív és izgalmas maradni, hogy közben ez nem ment a primér élmény hatására:
erős atmoszférájával hamar a hallgató közelébe tudott férkőzni minden idegenségével együtt.
Nem tudom, pontosan mire utal Andy Stott a Faith In Strangers lemezcímmel, de nem tudtam másra gondolni mint arra, hogy ez az előző album vívmányának a továbbgondolása. Rögtön itt a lemezborító a nagyvárosi lakás ablakába kipakolt, a jó ég tudja, honnan való törzsi szobrocskával, ami rögtön alátámaszthatja ezt.
A Faith In Strangers tovább feszíti az előző lemez paradoxonát,
mintha Stott azzal kísérletezne, hogy milyen messze tud úgy elmenni, hogy közben ne veszélyeztese az elsődleges befogadás egyértelműségét. A nyitó Time Away ambientes lebegése után rögtön jön a Violence sötét, elidegenített dubja, egy rettentő hatásos, időről-időre előkerülő rövid kis szintimotívummal. Ezt követi az On Oath látszólag minimalista, de nagyon sűrűn rétegződő nyolc perces trip. Stott nagyjából ezzel teremti meg a hangulatot a lemez legsúlyosabb etapja előtt.
A lemez közepén már van minden a szétcsapott indusztriális zajdubtól kezdve a krautrockig visszafordított, analóg technón át a bass music-os hangulatokig.
Itt Stott vitathatatlan arányérzéke mellett nem szabad megfeledkeznünk Alison Skidmore operaénekesnőről sem, aki Stott egykori zongoratanárjából épp a Luxury Problemsre lett állandó vokalistája. Az ő megbízhatóan mély, de sohasem giccses vagy túlspilázott énektémái amellett, hogy biztosítják az eklektikus stotti világ koherenciáját, az absztrakt témáknak is biztos kapaszkodót nyújtó keretet adnak.
Skidmore legemlékezetesebb momentuma a repetitív törtütemre felhúzott, melodikus bassztémával kísért, utolsó előttiként következő címadó dal lett. Talán ez áll legközelebb ahhoz, amit slágernek gondolunk, noha ehhez a lemez súlyosabb pillanatai, mint oppozíciók is kellenek, hiszen az izgatott beatjainek a monotóniája azért még nagyon messze van a rádióbarát világoktól.
Az egyszerre emelkedett és darabjaira hulló Missinggel záruló Faith In Strangers simán ott van az év legfontosabb lemezei között. Andy Stott pedig azon arcok között, akikre fokozottan érdemes a jövőben is odafigyelni, mert nála kevesen tudnak kísérleti zenét hozzáférhetőbben játszani.
Azaz hinni abban, hogy az idegen befogadható.