Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Korábban szóltunk már, hogy érkezik egy izgalmas film a Red Bull Music Academy jóvoltából, ami egy eddig méltatlanul feldolgozatlan témát dolgoz fel, a távol-keleti videójátékok gépzenéinek világát – hiszen az óriási hatást gyakorolt a popkultúrára és a mai zenékre. A napokban befutott az első rész, aminek negyed órájából kapásból olyan dolgok derülnek ki, amikre én nem is gondoltam volna. Például arra, hogy a jó öreg 1978-as Space Invaders akkora őrületet okozott, hogy
akkoriban még egy olyan félelem is megjelent a japánok körében, hogy esetleg elfogyhat a 100 jenes érme.
Majd jönnek a tények szépen, katonasorban: az 1980-as Rally-X volt az első játék, aminek folyamatos háttérzenéje volt. Aztán bemutatkozik Junko Ozawa, akinek a főnökei a Namco-nál még a kilencvenes években, amikor odakerült, azt mondták, hogy senkinek ne mondja el, mi a munkája, különben elrabolhatják, és váltságdíj helyett egy-egy készülőben lévő új játék titkait követelhetik majd.
Ő amúgy azt is elmondja, hogy szerinte a nyolcbites hang szépsége pont az “olcsó” hatásában szunnyad, mert persze, hogy egy Stradivarius hegedű maga a mennyország, de ez az extrém egyszerűség meg nem játszható le semmilyen hangszerrel. És mindkettőnek megvan a létjogosultsága. Egy másikuk pedig arról beszél, hogy annyira rajta volt a reggae-n kamaszként, hogy bárhol meglátta a piros-sárga-zöld színkombinációt a városban, elkezdett verni a szíve.