Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
Eli Keszler trafós koncertje valószínűleg ehhez a Pan-nél megjelent, egyik legnépszerűbb projektjéhez fog legközelebb állni. Keszler itt egy olyan installációt épít fel, ahol a dobjával a falra erősítőtt mikromotorok segítségével szólaltatja meg kedvenc játékszereit, a szintén a falra kifeszített zongorahúrokat. Arra a kérdésre, hogy mindebből a Trafóban mi fog kisülni, ő maga sem tudott biztos választ adni, pedig már megtekintette a színpadot.
Keszler performansz-jellegű zeneművészetének ugyanis egyik legfontosabb ismérve az akusztikát adó terekkel való viszony elsőbbsége. Szemben a számítógépes megoldásokat használó pályatársaival, nála a világ tereinek végtelenje biztosítja a folyamatos újdonságot a zenében. Legyen az viszont szabadtéri installáció vagy múzeumi koncert, Keszler az egyes helyeken egy nagyon zárt, következetes univerzumot alakít ki. Zenéjében nincsenek kötött struktúrák, de a terekkel megtalált közös nyelv már-már törvényi erejű. Több projektjében például ő csak – faggatva a teret – az installációt készíti el, ami aztán az alkotótól függetlenül kezd el létezni.
Ebből adódik az is, hogy Keszler az előadások alatti filmvetítést is elutasítja és csak olyan vizuális kíséretet tud elképzelni, ami szervesen követi a zenét, tehát mintegy takkra kell mozdulnia a képnek is.
Egyik legismertebb pusztán – úgymond – rendezői munkája a Manhattan Bridge-nél felállított installáció, amelyben a kifeszített zongorahúrok a forgalom rezgéseit fogták be. Ezzel totálisan decentralizálja a létrejövő zenét, ami nem egy adott pontból, vagy ponthalmazból jön létre, hanem több felöl gyűlik össze egy pontba.
A videóban hangosan hallható drone-os folyam az életben egyébként egészen halk, így a ténylegesen felvett zenét utólag természetesen hangosítani kell. A másik érdekesség, amit a CEU-n megtudhattunk, hogy Keszler ezeket a zongorahúrokat kvázi tekercsben vásárolja, így – omg! – egy vékonyabb húr akár egy mérföld hosszú is lehet.
Van olyan eset is, amikor nem igazán kell utólag hangosítani a létrejövő hangokat. A használaton kívüli, fémesen kongó louisiana-i víztorony, ahol ez az installáció készült, tipikusan az a fogás, amiről egy Keszler-féle művész álmodhat. Itt nem pusztán a hely akusztikája van adva, hanem rögtön egy természetes erősítő is tartozik hozzá.
Talán ez a videó mutatja meg legjobban Eli Keszler filozófiájának a lényegét. Miszerint először azzal a térrel kell kialakítani minél szorosabb kapcsolatot, ahol a műalkotás meg fog történni. A víztározó iszonyú mélyről felmorduló hangja pedig arra figyelmeztet, hogy a hallható zene sohasem üres térbe házban rendezkedik be, pusztán vendég.
(Eli Keszler október 4-én 18:00-kor kezd a Trafóban, utána pedig a fesztivál legerősebb névsora következik, de erről már meséljen az év legkorerektebb magyar eventója!)