A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
Ahogy a Quartz írja, november 15-én megjelent egy friss felmérés, ami azt mutatta ki, hogy világszerte a vidámabb zenéknek áll a zászló az elmúlt hét évben.
Több tényezőt vizsgáltak az Indiana University-Bloomington kutatói, egészen 1950-től közel 90 ezer dalban: egyrészt ugye azt az alapvetést, hogy milyen hangsort használtak az adott számokban, hiszen a dúr hangsor közismerten boldogabb, emelkedettebb, tisztább hangulatokat teremt, míg a moll inkább a sötétebb, gyászosabb érzelmeket közvetíti. És nézték a dalszövegek pozitív érzelmi töltését is, számozva őket, például a love 9 pontot ért a skálájukon, míg a pain elhangzása 1-et.
És mindebből azt hozták ki, hogy a lehangolódás, a bánatos zenék visszaszorulóban vannak.
Az ötvenesek és a kétezertízes évek között azért akadt belőlük bőven, de azóta látványos a tendencia. Azt már csak én jegyzem meg, hogy talán a 80-as években ment a legnagyobbat a szomorkodás, a toplistákon tisztességesen ott volt az önmarcang, helló The Cure, R.E.M és Pet Shop Boys!
A kutatók odáig nem mentek el, hogy az okokat is megkutassák, hogy miért kerültek előtérbe inkább a vidámabb dalok, azt mondják, ehhez még szükség lesz további kutatásra.
Nyilván benne van, hogy míg a hatvanas-hetvenes években előtérben volt a szerelemkultúra, a flower power, meg az örömittas diszkó, aztán a punk és a metál és a grunge és a szintipop érkezésével bejöttek a sötét tónusok, és a halál szó is gyakrabban hangzott el, még ha nem is mindig komolyan.
De aztán ezek a műfajok jobbára eltűntek a kereskedelmi rádiókból, és maradt a kockáztazatmentes pop.
Ezzel együtt megkockáztatnám, hogy az aktuális nagy vidámkodásba azért masszívan belejátszik a rádiós könnyűzene általános ellaposodása, felszínessé válása is, és az ilyen zenéknek csak a faékegyszerű hurráboldogság propagálása áll jól. El tudja képzelni valaki a Punnany Massifot búslakodni? Naugye.