Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
A berlini Efdemin, azaz Phillip Sollmann számtalanszor tartott már workshopot a hallójáratoknak arról, hogyan lehet hatalmas képzeletbeli terekben csengő-bongó hangokkal pingpongozni, és ezzel együtt mélységet ásni a tánczenének, hogy aztán az leülepedjen a kráterben, és kinccsé váljon.
A 2007-es, saját nevét viselő, kora őszi naplementékhez illő (emlékezzünk!) debütalbuma, majd a 2010-es, jazz-esztétikából is szégyenkezés nélkül merítő Chicago után most megérkezett a textúrabajnok legfrissebb lemeze. A Decay komoly esélyeket kínál arra, hogy még jobban megkedveljük az előzőeknél: már a negyedik másodpercben beáll egy szintre, és onnan nem nagyon mozdul el – viszont ami közben történik, az fenomenális: a technónak olyan ösvényeire visz el, amilyenekkel nem feltétlenül számolunk, amikor nekiállunk a hallgatásának.
Mintha távol-keleti templomok tövében elkövetett field recording keveredne az ugyanitt összeszedett csendesülős fókuszáltsággal – ja, bocs, hogy Sollmann három hónapot töltött Kyotóban, ahol megmerítkezett a helyi kultúrában, és szerzetesekkel meg hangszerkészítőkkel találkozott? (Ezt csak utólag olvastam, esküszöm.)
Some Kind Of Up And Down Yes – “A kedvenc számom az albumról, és egyben a legminimalistább. Ami egy kísérlet volt egy taposós technóra, a végére átváltozott ebbe a sodró, neurotikus, drone-os darabba. A vokálok magától Salvador Dalítól származnak, a What’s My Line? című tévésorozatból.”
Drop Frame – “Ezt a zenét fejeztem be a legkésőbb az album írásakor, mégis gyorsan ment. Most épp egy videót készítek neki, amiben egy Kelet-Berlint átszelő vonat szerepel majd, nem sokkal a Fal ledöntését követően.”
Transducer – “Egy trekk, amit a régi számítógépemen találtam, és nagyban támaszkodik az FM-szintézisre, ami a kedvenc módszerem hangok generálására. Egy nagyon mély és trippy techno szám, ami az olyan detroiti producerek iránti mély elköteleződésemet tükrözi, mint Terrence Dixon.”
Solaris – “Ezt azután írtam, hogy ismét megnéztem Andrej Tarkovszkij Solaris-át. A tokiói fekete-fehér autópályás jelenet jól megy hozzá.”
Decay – “A címadó dal egy stúdióban való dzsemmelésem eredménye, és ez agymenős szörnyeteg lett belőle, amit már Ben Klock meg mások is játszanak.”
Subatomic – “Ez a kései kilencvenes évekre emlékeztet, nagyon: dubos és nyugis, ugyanakkor magával is ránt.”
Track 93 – “Ez az, amin hallhatsz énekelni is engem. Valamit a szerelemről, nem igazán van értelme, de gyanítom, hogy valahogy azért átmegy az üzenet. Ez az, ahogy én felfogtam gyerekként a brit és amerikai popzenét…”
The Meadow – “Hip-hop által inspirált tune, ami kapott egy kellemes, Japánban rögzített videót is.”
Parallaxis – “Ez pedig prímán képes működni este egy üveg borral.”
Ohara – “Oharai buddhista kolostorokban felvett harangok hallhatók ebben. Eredetileg nyitónak szántam, aztán a végére került.”
