Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Megtartva az egy naptári év per egy lemez ritmust, néhány napja jelent meg a Dope Calypso harmadik lemeze, a Mau Mau, amin az eddigi garázsrockos soundot egy szellősebb, powerpopos alaphang váltotta fel. Az egymást érő bulik között csíptünk meg egy békés momentumot a zenekar frontemberével, Sarkadi Mikivel és egy fekete valamint egy afrikai tea társaságában beszélgettünk egyet interjú címén.
A Dope Calypsónak ugyan már a második lemeze is bőven túlmutatott a garázsrockos nagyátlagon, és ott volt ugye a Goodbye Monkey egyszerre eltalált és a zenekar attitűdjéhez abszolút autentikus klipje, ahhoz, hogy valamivel többen megismerjék a zenekart, az kellett, hogy a Boys From Heavennel megnyerjék az indexes Szám-ot.
Ennek fejleményeként felléptek a Szigeten, valamint talán ennek is köze lehetett ahhoz, hogy most ősszel körbekoncerteztek hat-nyolc vidéki várost is. Miki szerint ebben azért az is benne lehetett, hogy új dobosuk, az ex-rémemberes Vasaló miatt nyitottabbak irántuk. Volt olyan koncertjük, amikor csak távolról figyelték őket, máskor meg sokkal jobban sült el. A pécsi Nappaliban például akkora őrület volt, hogy a zenekar csodálkozott, hogy senki sem sérült meg a félmeztelenül tomboló emberkék közül. Miki mondta is, hogy milyen kurva jó volt ezt látni, mert hiába a mai pezsgő zenei élet, ezek az ütős bulik valahogy hiányoznak.
A Dope Calypso annyiben mindenképp kilóg a mai új zenekarok közül, hogy ezt nem néhány tinédzser csinálja, hanem egy generációval idősebb társaságról van szó. Miki például tinédzserként végignézte a kilencvenes évek magyar undergroundját, ami olyan zenekarokkal, mint a VHK, a Csokonai Vitéz Műhely vagy a Második Műsor szerinte simán színesebb volt, mint a mai. Akkor még nem is volt jellemző ez belvárosközpontúság sem, Csepelre is simán kijártak az emberek koncertre, de még ő is Budakesziről, ahova utána több órába telt hazajutni. “Vagányabb közeg volt.” Miki később, a 2000-es évek elején egy Szar nevű zenekarban kezdett el egy haverjával saját szórakoztatásra zenélni.
“Az ambíció később jött csak.”
Első komolyabb zenekarában, a Kollapsban is inkább csak másodhegedűs volt, majd a harmincas évei második felére jutott el oda, hogy elég a baszakodásból, neki saját zenekar kell. Akkorra bizony, amikor másokból elkezd kinőni az önmagát unalmasan ismétlő önparódia. Mindennél többet elmond, hogy Mikivel alig lehetett beszélni az új számokról, bezzeg a negyedik és ötödik albumról csomót tudott némiképp fantáziálva mesélni. “Még lesz egy lemez a mostani irányban, aztán nagy váltást akarok. Akár ilyen pronyó hardcore is lehetne.”
“Mi lenne, ha sorban végigvennénk a Mau Mau dalait?” – próbálkoztam. “Nem igazán tudok róla mit mondani, összeraktuk őket és kész.” Hát oké. Aztán kiderült, hogy már most ott van húsz dal a pendrive-ján, amiből majd a következő lemez fog kikerekedni. Elmondása szerint ez még egy lépés lesz a poposabb megszólalás, és a komplexebb énekharmóniák felé. Már amennyire az énekesi kvalitásaik ezt megengedik.
“Nem vagyok egy Chris Isaac, a többiek meg főleg nem.”
Az új lemezre térve aztán kiderül, hogy mégiscsak tudunk azért beszélni az új számokról is. Rögtön az intrónál le is ragadunk. Az ember azt hinné, hogy ez az orgonás templomi ének valahonnan ki van kopizva, közben meg az a szitu, hogy ez egy teljesértékű Dope Calypso-szerzemény. “Betettem egy ilyen egyházi orgona plugint, aztán ösztönösen megpróbáltam ráénekelni” Egyébként már az előző lemez is egy ilyennel indult, és Miki szerint kár, hogy ezt macerás színpadra vinni, ő szíve szerint ilyen Beach Boys-szerű komplex harmóniákat is kipróbálna.
Amúgy, ha valaki valamiért nem az elején, hanem a legbehúzósabb számmal akarja kezdeni a lemezt, annak a fentebb is linkelt promóvideóban szereplő Leasure Partsot ajánljuk. Ebből a promóból fog kibomlani majd az első klip is, amit meg majd a bongós Caspian Sea Surfin követ majd egy titokmilyen videóval. Talán a karibi megszólalásával ez utóbbi a lemez legmeglepőbb száma. Nekünk azonban a Surf Nazis Must Die a titkos kedvencünk, ami remekül felvillantja a zenekar kulturális referenciahálóját is. Úgyhogy erről kérdeztük.
“Kiskorom óta a Surf Nazis Must Die plakátja a kedvenc filmplakátom. A címe és az előzetese is óriási, magát a filmet viszont azt hiszem sohasem tudtam végignézni, de majd lehet, hogy újra próbálom.”
A Dope Calypso szövegeiben, miként az költészet jambusaiban, az énekdallam a fő vezérfonal, de nagyon fontos helyet töltenek be képregények és a mainstream alatti filmek világából vett utalások. A gyerekkora óta Budakeszin élő Miki még anno kifigyelte, hogy a helyi videotékában a sorszámozás szerinti első száz film szinte kivétel nélkül valami obskúrus klasszikus, így látta például az első Carpenter-filmet is. “Budakeszi nagyszerű hely egyébként, csak a Budapesttel való összeköttetése rossz. Egy libegőt kéne építeni, mint Barcelonában, ennél olcsóbb megoldás nincs is: leverni néhány fémoszlopot, és már mehetnek is a 30-40 fős kabinok.”
