Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Muszáj személyes élménnyel begyújtanom a rakétákat. 2007-et írunk, Sziget fesztivál buliaréna a helyszín, felkészül DJ Hell, a közönségben megnyerő, hegyomlásnyi kopasz fiatalemberek várakoznak szép számban a műanyagpohárszőnyegen taposva, feltételezhetően Hot “Hyperspace” X miatt érkeztek. A colos német nekikezd, és a start után nem sokkal megérkezik az első kiállás. Ami tart egy percig. Többen összenéznek. Kettőig. Páran ásványvíz-szünetet tartanak. Ötig. Komoly zavar a rendszerben. Ráadásul még sistereg, torzul is az a kiálláshang. Hétig! Megritkultunk. A lélektelen dörömbölésre vágyók lemorzsolása után olyan szett kezdődött, amit azóta is emlegetünk. (De hát néha szükség van arra a megvárakoztatásra, ugye.)
Hát így irányít a zene nyelvén Hell, polgári nevén Helmut Josef Geier, akinek pedig eredetileg az eszébe sem jutott, hogy majd egyszer lemezek felrakásából éljen. Kamaszéveinek a végéig ugyanis a fociba ölte az energiáit. Ahogy itt elmondta: “Egy jó játékos sosem mondaná magáról, hogy jó játékos, de voltak emlékezetes pillanataim. Egy olyan csapatban játszottam, ami a legjobb volt a környéken, engem is valami futballmenedzser szedett össze.”
“Folytattam is volna, de aztán 18 éves lettem, és hirtelen más dolgok kezdtek érdekelni. Elmentem az első éjszakai bulikba, és azóta is ott vagyok.”
Szerény kifejezés persze, hogy ott van: még ötvenegy évesen is afféle kikerülhetetlen altábornagya a német elektronikus tánczenei közegnek. Az egyik legjelentősebb érdeme az, hogy segített felismerni: a 80-as évek tánczenéjének egyszer romanticizáló, másszor punkosan karcos vonásai szervesen beépíthetők a technóba, semmi akadálya megbolondítani azt egy kicsit. Ezzel ő lett a klasszikus szintipop és elektró vonásait is magába olvasztó, kétezres évek eleji electroclash műfaj már-már hivatalos nagykövete.
1996-os alapítású kiadójánál, az International Deejay Gigolos-nál például ekkora zenék jöttek ki a kezdetektől mostanáig (válogatás a teljesség igénye nélkül, a 90-es évek végétől napjainkig):
DJ-szettjeiben sem nagyon hajol el az analóg- és szintibarát vonaltól (lásd a fenti Boiler Room műsort, ami bár 2012 őszén készült, azért hiteles összképnek tekinthető), de ezen belül rendre szép spektrumot jár be a puhább italótól a szikárabb csikágózásig.
De mindenképpen érdemes időt szánni pályafutásának 2009-es csúcsalbumára, az érett, ambíciózus Teufelswerkre is.
Sőt, akár egyenesen ezzel készülni a péntek éjjeli bulikára – hiába fél évtizedes. Mert nem az aktuális trendekről szól, épp ellenkezőleg, felnőtt módon helyezkedik bele az időtlenség kényelmébe. A U Can Dance című kezdőszámot nem csak maga Hell nevezte egyszer személyes legjobbjának, amit valaha írt, de ahogy a glam rock-legenda Bryan Ferry énekel (bizony!) az elegáns technókirándulás alatt, az tényleg egy kisebb csoda. A következő Electronic Germany amolyan saját kinyilatkoztatás, innen pedig egymás után sorakoznak a lemez körmönfont, okos-táncos számai, amik nem vesznek tudomást az elmúlt évek trendjeiről, de ez nem baj.
Majd bekövetkezik az album kreatívabb, színesebb, lassabb, kiszámíthatatlanabb második fele a Germania-tól kezdve. Hell nem fél megidézni olyan nagyságokat, mint a korai Pink Floyd, Kraftwerk vagy Tangerine Dream, néhány hang mintha egyenesen a krautrock-érából talált volna el idáig. A hanganyag egyik és másik fele végül olyan egységbe forr össze, hogy az túllihegés nélkül hívhatjuk egy mester mestermunkájának.
Ezzel búcsúzunk, tessék meghallgatni a borítókép után:
