Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
2006 tavasza kimondhatatlanul fontos pillanat volt az elektronikus zenében. A(z akkor még nem elkorcsosult) dubstep virágzásának kellős közepén, a Midnight Request Line korában a semmiből jelent meg Burial, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Hyperdubnál jön ki a bemutatkozó lemeze. Se egy arc, se egy igazi név, a mögötte álló misztikus figura viszont
olyan új megközelítést adott a műfajnak, ami a táncparkettromboló, agresszív szubok helyett az esőáztatta nosztalgiára koncentrált.
Koppantak a fojtott garage-dobok, kúsztak az emberentúli hangfoszlányok.
Mindezt először Mary Anne Hobbs műfajában hallhatta a hallgató, Kode9 minimixében (lásd lejjebb). Alighanem sokakat taglózott le ez a basszuszenei világban szokatlanul puha, mégis teljesen más befogadási dimenziókat megnyitó erős húsz perc. Volt, aki így emlékezett vissza az élményre: “amikor a mix véget ért, úgy éreztem, kiürült az agyam. Nem tudom, mit gondoljak, csak bambulok a képernyőre. Aztán gondolkodás nélkül újra elindítom.”
“Hát nem ez volt a legszebb húsz perc, amit valaha hallottál?”
– tette fel a kérdés az album preview végén Hobbs. Pedig az Untrue, Burial második nagylemeze, ami még egy fokkal mélyebben túrt bele a nagyvárosi elveszettségre fogékony szívekbe, ekkor még ki sem jött. És persze még a kanyarban sem voltak azok a klónok, akik vadul, de teljesen őszintétlenül kezdték másolni ezt a zenei nyelvet.
Burial viszont maradt az, aki: miközben a számai csodás, de mindvégig önazonos evolúción mentek keresztül, róla továbbra sem jelent meg csillivilli új sajtófotó, felhizlalt PR-kampány, nem láttuk divatos fesztiválokon öklöt rázni egy megalománul nagyra szabott színpadon, sőt, interjú is alig készült vele (így fejből talán egy-kettő, ha beugrik). Az egyetlen számottevő információ, ami újságot jelentett – mármint a zenéin kívül -, az az, hogy a neve William Bevan. Meg talán ez a szelfi.
És akkor itt a teljes 2006-os lemez, hátha valaki ezek után kedvet kapott egy repeathez: