keresés menü

A világ száz legjobbdolga: 3. Enforcer

Nem a világ száz legjobb dolga lesz ITT összegyűjtve, hanem száz legjobb dolog, sorrendtől függetlenül. Olyanok, amik nem annyira nyilvánvalóak, mégis a maguk kategóriájában verhetetlenek. Következik a heavy metal eltitkolt Stranger Thingse: a svéd Enforcer!

Amikor néhány éve ráfagytam a klasszikus metálra, akkor egy idő után megformálódott bennem az érzés, hogy fasza ez így, tényleg kurva sok jó banda volt a nyolcvanas években, de az ezer százalék, hogy azért nem fizetek több tízezer forintot, hogy valakik kövéren, kopaszon, öregen játsszák a régi számaikat.

Úgyhogy elkezdtem túrni a netet, gondolván, hogy biztos van olyan metál banda, akik a nyolcvanas évekbe képzelik magukat, és nem ilyen reflektáltan, hanem úgy, mintha tényleg nem is történt volna azóta semmi. Nyilván nem kellett csalódjak, tényleg van egy ilyen retro heavy metálnak mondott vonal. Azt viszont nem hittem volna, hogy ilyen mód találom meg egyik kedvenc zenekarom. Pedig de, legyen bármilyen napom azóta, a top 10-be mindig bemondanám a ‘Forcit, ahogy a haverokkal egymás között mondjuk.

Ennyire pontosan talán még sosem találtam meg azt, amit látatlanba kerestem. Négy lemezük volt, egy speedes első, egy szuperslágeres második, egy újra szigorúbb harmadik, majd egy némiképp színesebb negyedik, ami már az idei Zenithet készítette elő, ami meg kábé a hetvenes-nyolcvanas évek hard rockjának és heavy metáljának esszenciája a speed metáltól egészen a zongorás balladáig eljutva. Mindezt úgy, hogy az időbeli helyzetüket megbecsülve kikerültek minden olyan hibát, amit a Kisstől a Metallicáig benézett egy csomó nagy név. Meg hát na, egyelőre rohadt jól is néznek ki!

Természetesen befutásról nem különösképpen van szó. Metálszakmán belül nem annyira megy ez a direkt retró mint a popzenében, inkább csak periféria, itt valahogy fontosabb a tényszerű, mint a valós trúság. Azért ha írnak a lemezeikről, általában jónak mondják – a műfaján belül. Ilyen Pitchfork viszont szerintem azt se tudja, eszik-e vagy isszák az Enforcert. És egy így nagyon jól van!

Persze mindez a trúság semmit se érne, ha nem iszonyú király, tényleg majdhogynem Misfits-szintű slágerírás történne mindemellett. A számok nagyrészéért mára Olof-, aki közben énekes és Jonas Wikstrand és dobos felelősek. Utóbbi idén csinált egy saját lemezt a Forever nevű stadionrockos miniprojektjével. A basszusgitáros Tobias Lindqvist szabadidejében a Terminál nevű félfiktív bandájával a kelet-európai heavy metál ihletésében ír számokat. És bár már nincs velük, de fontos számokat hagyott a zenekarra Adams Zaars gitáros is. Most egyébként Jonathan Nordwall a gitárosuk, aki korábban kiskorú rajongóként próbált belógni a koncertjeikre.

Idén végre koncerten is sikerült őket elkapni egy belga kisváros éves nagy egynapos metálfesztiválján játszottak egy kisebb tornacsarnokban, ahogy a helyi lap is megírta, nagyon nem illettek bele az egészbe. És ez kurva jó volt. Az első sorban ugyan kapaszkodott néhány moonspelles arc, de utána tényleg olyan 30-35 emberrel őrjöngtünk össze egy gecijó klubkoncertes hangulatot. És bármennyire király a Ride The Lightning, ez egy Metallicával soha az életben nem sikerülhetne 2019-ben.

Tényleg, csak azt akarom mondani ezzel az egésszel, hogy tökre érdemes zenéket keresgélni, simán lehet, hogy létezik az a zenekar, amit te így elképzeltél magadnak, hogy bárcsak lenne egy ilyen!