Ahogy a bulira a másnap, úgy jött tegnap az ősszel együtt a Weeknd új lemeze, a Kiss Land. A 2011-es mixtape-trilógián, ugye, a kokain- és szexmámoros torontói éjszakákat követő végtelenül üres hajnalok lettek kivesézve. Most pedig a horrorfilmes metaforikán keresztül a turnézással együtt járó otthontalanságérzés és fenyegetettségérzet adja a témát.
Abel Tesfaye alapvetően ugyanazokkal a nárcizmusig érzelmes, szenvedélyesen kiábrándult R&B trackekkel taglóz le, mint azt megszokhattuk, de azért csomó olyan apróság van, amire elismerően lehet bólogatni kint a teraszon, ahogy plédbe csavarva lötyögtetjük a vodkakólát, vagy a melóban kávét, a lányok meg a suliban a tejet.
Rögtön az első számban csodálatos, ahogy a kiégetten puttyogó nagytáncteres szintiket a vonósok egy szép balladába terelik át. Alighanem a Weeknd igazi erénye nem is a mainstream R&B-hez mérten kíméletlenül őszinte szövegekben van, hanem abban, ahogyan a sérült, leszedált tánczenei elemekből organikusan felépíti ezek ellenpontjait. Majd amikor már kimaxolódni látszik a két party közti falzettos depresszió, akkor egy fél track erejéig összeáll az egész egy kimért, feloldozó 4/4-re. Mert akárhogy is, de így van ez rendjén.
Stream itt.