A napvitorla ablakok árnyékolására is használható
Ma megjelent a Green Day tizenegyedik vagy bizonyos nézőpontból már tizenharmadik sorlemeze, a Father Of All Motherfuckers, ami olyan szar lett, hogy a 34 éve létező zenekar esetében először értelme van egy legszarabb albumok listának is.
Távolabbról nézve pedig a poptimizmus leáldozásával, talán jöhet is egy pesszimista sorozat a rockdinoszauruszok és popóriások időszakának leáldozásáról.
Amikor megjelent, kábé mindenki azt mondogatta, hogy a zenekar legjobb lemeze a 2004-es American Idiot óta. És ez a mai napig igaz. Kicsit olyan az egész, mintha rögtön az American Idiot után akartak volna csinálni egy sallangmentes, egyszerű, de politikai éllel bíró lemezt.
Szóval egy korrekt utánlövés, de lényegileg nem tudtak semmi hozzátenni az életműhöz a Revolution Radióval. A Bouncing Off the Wallból vagy a Youngbloodból talán lehetett volna slágerke, de még a totál fülbebújó Still Breathingből se lett, hiába a kislemezes kiemelés.
Mélypont: Outlaws. A Boulevard Of Broken Dreams még tényleg király volt, de ezeket a nagyívű rockballadákat talán tovább nem kellett volna forszírozni.
Miután a zenekar kirockoperáskodta magát, kitalálták, hogy visszatérnek a gyökerekhez, és készítettek egy triplalemezt, amin volt minden; glam, garázs, power pop, ősrakenroll. És tényleg lenyűgöző volt, hogy kiraktak három lemezt szinte egyszerre. Kár, hogy ennek harmada szar volt, harmada középszerű, és hogy nem raktak össze belőle inkább egy egylemezes besztofot. Noha az is tény, hogy ezt bárki megcsinálhatja, ahogy én magam is megtettem anno a Lazy Bonesszal, a Stay The Nighttal meg néhány másik klassz poppunksemmiséggel.
Mélypont: Kill The DJ. Oké, hogy kalandozás, útkeresés meg minden, de ami nem áll jól, az nem áll jól.
A már a későbbi szuperslágeres, mégis full feszes Green Dayt elővetítő Going To Pasalacquán túl azért ez a debütlemez jobb lett volna, ha valamilyen demóformátumként és nem rendes sorlemezként öröklődik tovább. Lemeznek tehát szar, azonban a későbbi fejlemények ismeretében visszatekintve egy kedvesen zörgő poppunkmicsoda.
Mélypont: bocs, de egyik pillanatra sem tudok haragudni.
Ahhoz képest, hogy a triplalemez tánczenés kitekintései mennyire rosszul álltak Billie Joe-éknak, az új lemezt felvezető címadó dal tök okés volt. Aztán ma kijött a lemez, és annyiban igaza lett a Pitchfork amúgy meglepően pozitív kritikájának, hogy a maga 26 percével ez az évezred legkönnyedebb, leglazább Green Day-lemeze. Csak az a baj, hogy míg az előző lemezen is kisujjból rázták a fogósabbnál fogósabb témákat, itt minden szám iszonyú fárasztó.
Mélypont: Oh Yeah, már amikor kijött pár hete a klipje, akkor lehetett aggódni, hogy ha ez ilyen lagymatag, akkor milyen lesz a többi. Ennyire nem lagymatagok, de pont ilyen semmilyenek.
És végül a legrosszabb. Öt évvel az American Idiot után valószínűleg emelni próbálta a tétet a zenekar, tovább tágítva az univerzumát. Ehhez képest a 21st Century Breakdown olyan lett, mint egy rossz arányérzékű epigonzenekar, vagy egy giccses Green Day-bot készítette volna. Valójában pedig egy kínos erőlködés a grandiózus, mégis telitalálat csúcsmű után.
Mélypont: ¡Viva La Gloria!, vagy minden szám, amiben tök felesleges zongorarészlet van, csak ebben még van egy kis műlatinoskodás is.