keresés menü

Nicolas Jaar kedvenc magyar bandája önmagával csinált egy interjút, ami csak itt olvasható az Urbanplayeren

Mi értelme van egy ilyen stúdió-koncert-felvételnek? Mitől különleges nektek egy ilyen koncert, és mire számítotok, a közönség szempontjából mi lehet újdonság egy ilyen szituációban?

Az esemény ötlete azt hiszem főleg abból fakad, hogy az eddigi felvételek és lemezpróbálkozások nem igazán kapják el a trió élő dinamikáját. Az első lemezünk alapja egy elvonuláson készült. Nagyon sok energiát felemésztett a stúdiókörülmény megteremtése egy fűtetlen duna-kanyari nyaralóban, januárban. Mindennek a romantikája csak nekünk volt tetten érhető a nyersanyagokat hallgatva, igazából egy végtelen keverési, vágási folyamat indult ezután, hogy mind hangzásban, mind hangulatban valahogy visszahozzuk az amúgy ott élőben, teljesen improvizált zenét. A végeredmény számok összessége lett, mintha megírt kompozíciók lennének, az élőségéről nem sokat mesél a felvétel.

A srácok duó felvételei is imprókból lettek kivagdosva, lekerekítve, nagyrészt, amúgy azokban nekem egyértelműbb az impró jelenléte valahogy. Koncerteket is rögzítettünk, de a felvétel sosem éri el azt a minőséget, hogy visszahallgatva is érvényes legyen, a közvetlen jelenlét nélkül utólag kicsit üresnek, esetlennek hatnak ezek a koncertfelvételek. Aztán volt teljesen steril, stúdióbéli próbálkozásunk is, ott meg pont a belemerülés ideje és a koncert felfokozottsága hiányzott, bár utólag ez egy elég egységesnek mondható felvétel lett, de a zenei formákat tekintve mégis sablonosnak tartom.

Tehát mást hoz ki a koncert és mást a stúdió, és most ezt a kettőt próbáljuk meg összeérinteni. A Pannónia Filmstúdió egyik nagy feljátszójába befér kb 80 ember, ugyanakkor a tér és a felszerelés megengedi a profi stúdiókörülmények közötti felvételt.

A koncert körbe ülős lesz, ezt a közvetlenséget még fokozza a helyszín viszonylagos elzártsága, a tér meghittsége. Nem egy bárból esel be, hanem fent Budán, folyosókon végigvezetve érkezel meg egy különleges helyzetbe. Ez mindannyiunknak azt hiszem egy egyszeri, vissza nem térő szituációt teremt.

Nem egészen világos, hogy történt valamiféle szakítás, vagy mi az oka, hogy a 12z sokáig duóként volt hallható, és lemezek is főleg így jelentek meg? Hogyhogy ismét együtt játszotok?

Igazából a 12z eredetileg Marci és Bálint egymásra találásából született. Én 2012-ben csatlakoztam. Eredetileg csak egy koncertről volt szó, de az olyan jól sikerült, hogy elkezdtünk trióban gondolkodni. Illetve gondolkodni kevésbé, de amikor csak lehetett, így léptünk fel. Én akkoriban kezdtem el egyszerre 8-10 zenekarban játszani, ezek között mindenféle volt, a Volkova Sisterstől a táncházi muzsikálásig, ami elképesztően erős inspirációs időszak volt, és jellemzően az impro helyzetekben nagyon megtolt ez a sokféleség. Viszont egyúttal semmilyen szabad időt nem engedélyezett, csak a próbákból és a koncertekből állt minden napom. Így estem ki a 12z sessionz-ök nagy részéből, amik szerdánként voltak Bálintnál, és úgy amúgy sem tudtunk együtt próbálni, mindig a koncerten találkoztunk és a pillanat szülte ami történik.

Talán ebben volt egy kis megrekedtség egy idő után, vagy csak arról van szó, hogy duóban jobban lehet haladni, mindenesetre a 12z zene duóban teljesen más lett mint trióban. Aztán a duó Nicós lemezei, az azok körüli munkálatok és koncertek egy időre kitolták ezt a távolságot, de amúgy valódi szakítás sosem történt. Közben is néha koncerteztünk, sőt imádom azokat a lemezeket, és nagyon jól hatottak a triójátékra is. Körülbelül ott kapcsolódtam vissza, amikor Bálint elhívott a Trembling Air lemezbemutatójára, hogy adjuk elő élőben az amúgy elektronikus imprókból kreált számokat.

Ez volt az első komolyabb kísérlet a struktúrált zene játszására így együtt, amit ugyan azóta nem követtünk, de talán ezáltal hangzásokban tudatosabbak lettünk az impró helyzetekben is, illetve én például elkezdtem kevesebb dobot és több elektronikát képviselni a koncerteken.

Biztos sok inspiráló dolog hat a zenétekre, de konkératan hallottál már ilyen zenét, vagy ehhez hasonlót?

Eszembe jut pár meghatározó lemez, ahol elektronika van meg akusztkus hangszer. Trilok Gurtu és Robert Miles, Miles-Gurtu c. lemeze például fontos volt, vagy Kieran Hebden és Steve Reid közös munkái, de nagyon erős élmény volt a Zufall c. lemeze Szelevényi Ákosnak és ErikM-nek. Viszont ezek inkább csak hatások, nem hiszem hogy hasonlítana bármelyikre is a zenénk.

Valahogy amikor játszunk, akkor minden hangforrás egy helyről jön, sokszor nem is tudjuk meghatározni, hogy ki mit csinál, melyik hang kitől jön. Ez persze részben egy közös szellemi, talán spirituális együttállás, de az is igaz, hogy a saját hangszereinken folyamatosan keressük az utat egymáshoz, hangzásban próbálunk újat kihozni a lehetőségekből. A dobon valamiért az elekotronikus zenei sztereotípiáimhoz nyúlok, majd egyből roncsolom is szét azokat, a gitárból és az elektronikából is mindig hallom hogy a saját világok lebontása és felépítése történik, és mindennek az egysége sokkal jobban hasonlít nekem valami szakrális vagy törzsi zenére, népzenére.

Egy átlagos szabad zenei esthez vagy jazzaj eseményhez képest láthatóan más közönséget vonz egy 12z koncert. Miben más ez a többi impró esttől vagy freejazz eseménytől? Kinek szól ez a zene? És mit jelent nektek Szelevényi Ákos jelenléte?

Talán pont ez a sokszínűség vagy eldönthetetlenség az oka. Az biztos, hogy ami például nagyon felold amikor velük játszom, hogy semmilyen stílusnak nem kell megfelelnem. Ennek elvileg igaznak kellene lennie az összes free imprós eseményre, de azért a jazz felől jövők vagy a szabad impro művelői között nagyobbrészt előre szoktam érezni kb mi várható. Ez egyáltalán nem rossz amúgy, sőt ott talán pont ezeknek a vélt kereteknek a folyamatos lebontásáról is szó van, ami rendkívül produktiv is tud lenni. A 12z koncerten viszont valami sokkal naivabb, ösztönösebb és talán sok szemszögből amatőrebb dolog történik.

Hangszeresen egyikünk sem képezte magát mondjuk felső fokon, teljesen barbár a hozzáállásunk ebből a szempontból.

Ez tudom, hogy a vájtabb fülű jazz vagy kortárs zene közelieket elriasztja. Viszont az elektro-akusztikus goás jammelésekhez is túl sok amit csinálunk, ez az energia ami van a koncertjeinken kb egy 90-es évekbeli VHK koncerten lenne teljesen magától értetődő. Van ebben valami megalkuvás nélküli és nagyon hiteles, igaz zenélés. Amúgy ha mondjuk most így gyorsan becsukom a szemem, akkor sokkal több fekete pólós, kortárs művészetekkel, vagy egyáltalán jelenkori társadalmi problémával foglalkozó alkotó embert látok a közönségünkben, mint más koncerteken. De ezt inkább viccnek szántam, talán azért szólhat mindenkinek ez a zene, mert nagyon jelen idejű ami történik, és aki el tud vonatkozni a berögzöttségeitől, elvárásaitól és legalább olyan nyitottan van jelen, mint mi, akkor az élvezni fogja. Ebben a tekintetben több köze van egy kortárs tánc vagy színházi előadáshoz, mindenki egyéni élményt visz haza, és mindenkinek más fog összeállni.

A Toldiban játszottunk először együtt Ákossal és a fent említett különböző irányultságú és érdeklődésű emberek különösen kevert közönségével találkoztunk. Szerintem mindhármunknak elég erős megtiszteltetés, hogy elfogadta a meghívásunk, és azóta is gondolkodik az együttműködésben. Tudtam, hogy korábban is dolgozott elektronikus zenével (Zufall), de ráadásul a 12z-ben is felfedeztem valamit, ami a korábbi lemezeihez köthető: valamiféle erős katarzis felé törést, egy nagyon nagy energiájú jelenlétet, ami azonban a kis részletekben is engedi megmutatni magát. Semmi sincs csak úgy ott hagyva, mindenből növekszik valami, és ha mégsem, akkor sincs eltiporva valami emberként jobbnak vélt dologgal. Lett a közös zenéléseknek valamiféle különös természete, ami összeköt minket. Ennek mentén fogunk zenélni a második este.

Eddig sem volt őrült hangos tőletek a zenei sajtó, leszámítva a duó (Marci, Bálint) Nicolas Jaarnál megjelent két lemezét, valamint Bálint Gosheven alteregójának felemelkedését. Úgy tűnhet, mint trió nem különösebben nyomultok vagy törtök nagy babérokra. Ennek ellenére az eseményben valamiféle búcsút illetve átalakulást emlegettek. Elmagyaráznád, miről van szó?

Annak ellenére, hogy az elmúlt egy, másfél évben találtunk új és izgalmas hangzásokat, sőt valahogy relaxáltabbak lettek az imprók is, ez most mégis valamiféle korszakzáró lesz a zenekarnak. Lehet, hogy éppen az új formák felé való jelentősebb elmozdulást jelenti, lehet hogy teljesen lemondunk a koncertéletben való részvételről, vagy csak megtartjuk kb félévente a kis szeánszunk, nem tudom, de valahogy mindhárman azt érezzük, hogy valami másképp lesz a két este után. Valamiféle pecsét. Az biztos, hogy mindenkinek vannak új folyamatok az életében, amiről többet kell gondoskodnunk majd, és ahhoz jó, hogyha el tudjuk engedni az eddigi működésünk. Ami nem feltétlenül véget jelent, bár lehet hogy nem fogunk tudni egy bizonyos érdeklődés vagy bizonyos kvalitású meghívás nélkül működni, fellépni.

Eddig is nonprofit volt az egész, és kezdettől fogva tudtuk, hogy nem érdemes nagyon magasra lőni ezzel, mert az egyből érezhető volt, hogy a koncerteknek ez az életbe vetettsége, az elbukás felvállalása, ez a naiv életöröm vagy éppen fájdalomkiadás annyira törékeny, hogy nem vethetjük oda a popkarriernek. Annak tök máshogy kell nekilátni. (Lásd: Gosheven, nevet). Érdekes, ellentmondásos és számomra mindenképpen figyelmeztető, hogy éppen az ilyen magától értetődő, örömet okozó, különösebb filózgatást sem igénylő, tök természetes zenélést a legnehezebb előtérben tartani, finanszírozni, fenntartani. Olyan mértékű elengedésre tanít az élettel kapcsolatban, mint semmi más.

Miért a Pannónia Filmstúdió lett a helyszín?

Mindenkire igaz, hogy egyre ritkábban van lehetőség észrevehetően megmutatni, ha közölnivalója van mások felé, és ehhez újabb és újabb radikális eszközökhöz nyúl, abban a reményben, hogy a gesztusoknak nagyobb hatása lesz, kitűnik a zajból. A Pannónia Filmstúdióval kapcsolatban az jutott eszembe, hogy a köznevelés egyik kivételes intézménye, generációk nőttek fel abban a (szub)kulturális közegben, ami az épület falai között kelesztődött. Elvitathatatlan a rajzfilmek nevelő (sokszor propagandisztikus) szándéka, gyerekkorban kapjuk a legmélyebbre beágyazodó világnézetünket, ízlésünket, politikai mémeket, és gyakran ezeken a szűrökön keresztül szemléljük a létező dolgokat. Zeneileg erre a jelenségre is szeretnénk reagálni a két koncerten.

Ugyanakkor az esemény egy útkereszteződéshez is vezet, amit részben magunknak jelöltünk ki, hogy döntés elé állítsuk magunkat, és hogy szembesüljünk a jelenlévőkkel.

***

Mi az a 12z?

A meteorológiában használatos időszámításra, mint viszonyítási pontra, egységes tapasztalatra utal, amit leginkább a szerdai zenéléseinken tudtunk megélni.

A zenéről azt mondják, hogy kikapcsolja az agyat, szeretnék inkább kommunikációs eszközként tekinteni rá, bár a nyugati kultúrában már maga a zene is szinte felolvadt, átszűrte a zaj.

A 12z-ben a rögtönzés, a bizonytalanság és a mellényúlás ritmikussága az előadásmód eszközei, de úgy hiszem, általában mindenkinek ezek adnak inspirációt a fejlődésre.

Milyen örömöket adott neked a 12z?

Pár hete találkoztam egyik kedves támogatónkkal, Csabával, aki megvásárolta az utolsó előtti darab Trembling Air vinylt, amiből már egy darab legyártva is hatalmas öröm lett volna.

Mi volt a legintenzívebb koncertélményed?

A fiatalkori élmények kicsit meghatározóbbak, ezért ebben a kérdésben a Towering Inferno 1995-ös budapesti koncertje az egyetlen értelmes választás számomra.

Music is dead?

Amikor Bálint bedobta ezt a jelmondatot, először megijedtem, hogy talán elege van már belőlem – bár ezt szó szerint is énekelte az egyik remixünkben – remélem, inkább kérdésfelvetés volt. Szerencsére a zene nem tud meghalni, de az belátható, hogyan alakította a zeneipar, hogyan teszi elérhetetlenné a szerzői jog, és hogyan marad mégis egy rendkívül tápláló energiaforrás az emberek kezében.

Kérdezhetek még?

Nem, köszönöm.
__

Mit jelent számodra a 12z?

Erről egy rövid történet jut eszembe, amikor az A38 tehetségkutatóján játszottunk, és utána a zsűriből Tóth Viktor szaxofonos annyit kommentált, hogy

“Ti szabadok vagyok, ennyi!”

Nagyon felemelő volt ezt hallani, mert a színpadon az önkívületben zenélés közben is valami ilyesmi állapotot éreztem, amibe kerültünk – az úgynevezett gondolatmentes flow-élmény törékeny pillanatszerűségébe, mondhatnánk. És szerencsére soha nem kötött minket semmilyen zenei stílus, így még könnyeb volt szabadnak lenni. Legalább ennyire meglepődtem, amikor a Mediawave-en a színpad szélén egy székben ülve Hamid Drake hallgatta végig a koncertünket, hasonló elismerő szavakkal gratulálva utána. Persze érkezett olyan komment is egy nénitől, miközben egy kiállításmegnyitón zenéltünk, hogy

“Maguk szerint ez zene?”

Azóta is emlegetjük ezt, és nagyon jól tükrözi ez a kérdés, hogy milyen előzetes elképzelései vannak az embereknek a zenéről. Annyi biztos, hogy nem a hangszeres virtuozitásunkkal nyűgözzük le a közönségünket, hanem valami sokkal emberibb és sokkal életközelibb dologgal.

Szerintem a 12z erőssége – és úgy általában a szabad zenéknek is – az említett pillantszerű törékenység, ami abban a pillanatban, amikor megnyilvánul, összeáll, akkor semmilyen más zenei élményhez nem hasonlítható – előadóként mindenképpen, de közönségként is. Mi emelett köteleztük el magunkat, nem tudatosan, hanem egyszerűen így tudtunk ösztönszerűen a legteljesebben kapcsolódni egymáshoz. És mindig ez volt a fő szempont, ahogy együtt tudtunk lenni a színpadon, mindenről elfeledkezve.

Ez számomra a 12z – a csecsemőállapot-katarzis. Sokszor nyelni is elfelejtettem a transzbaesés miatt, és ilyenkor a szó szoros értelmében nyálban úsztak az pedáljaim.

12z-ősképek, primer inspirációid voltak-e, vannak-e?

Egyértelműen a tavaly húsz éves norvég Supersilent volt ebben a tekintetben számomra a legmeghatározóbb őskép.

Az a fajta eksztatikus energiamaximum, ahogy ők együtt vannak és improvizálnak, a hangokra való odafigyelésük és a legszokatlanabb hangszínek, amiket a teljesen átlagos hangszereikből kicsavartak mindig lenyűgözött.

A másik oldalon pedig mindenképpen a tradicionális zenék és népzenék jelentették a legfontosabb inspirációt. A bármiféle piaci trendtől mentes intakt őszene, ami az emberi létezés szükséges velejárója. E nélkül a verbalitásnál is régibb és velőtrázó önkifejezés nélül emberi lét sincs, és nélküle az emberi létről mit se tudnánk mondani.

Vannak be nem teljesült vágyaid a 12z kapcsán?

Nem nagyon. De kicsit sajnálom, hogy soha nem tudtunk felkerülni külföldi zenei fesztiválok fő helyszíneire, és emiatt igazán nem kaptunk lehetőséget arra, hogy a nem létező promóciós fegyvereink helyett az élő zenénkkel juthassunk el a fülekbe. (Egyébként ez nem pusztán a 12z problémája, a legtöbb magyar formáció hasonló a betegségben szenved, pláne ha ebben a nonkommerciális szcénában tevékenykedik.) De hála az UH-nak és sok más mennyei együttállásnak, megszülettünk, és szép pályát futottunk be, de az igazi áttöréshez ez nem volt elég.

A Nicolas Jaaros történet pedig félrevitt sok mindent, de erről is külön könyvet lehetne írni.

Lényeg a lényeg, az emberek többségének az úgynevezett fogyasztói igénye doboz- és skatulyasszerűen van kialakítva, így működik a piac, csakhogy mi soha nem stílusokban vagy iskolákban gondolkoztunk, hanem egy stílusfüggetlen közösségi zenei együttlétben és az azonnali önkifejezésben hittünk – akár duóban, akár trióban, akár nagyobb felállásokban -, egy valódi zenén keresztüli emberi összekapcsolódásban. Ez márpedig a piacot nem érdekli, és soha nem is fogja – de ez nem baj, így van ez jól.

Amikor Nicolas Jaar ír rád, hogy kiadná a lemezed: 12z-kisinterjú

Nicolas Jaar előtt mi voltunk az őrült UH/Jazzaj experimentális szabad zajongók, utána pedig az elektronikus puttyogtatók, akiknek New Yorkban jelentek meg a lemezeik. Harmadik korszakról nem tudom, beszélhetünk-e, de egyben biztos vagyok: itthon elértük a pár száz fős közegünket és a legtöbb helyszínen játszottunk, szóval azt hiszem ezzel elégedettek lehetünk. De az a helyzet, hogy innen nagyon nincs tovább hova lépni, ezért is találtuk ki ezt a nem mindennapi szituációt és helyszínt, és adtuk neki a Transfiguratio nevet – egy vallássokhoz nem köthető vallásos mozdulattal egyszerűen átemeljük a 12z-t a hipertérbe és megszabadulunk az örök körforgástól.

Kétszer játszottatok már együtt Szelevényi Ákossal. Miért különleges az ő személye számodra?

Ákost még egyetemista koromban fedeztem fel és hallgattam. Csak később jöttem rá, hogy a Noir Désirben is ő fújt, és részben általuk is vált világhírűvé. Dresch Misi zenéje is közel állt hozzám, egyik legnagyobb koncertélményem is hozzá köthető, de Ákos számomra még zsigerib, még elementárisabb erővel bírt, és mindig csodáltam a számcímeinek a gyökszerűségét: rövidek és velősek, és a gyökerekig hatolnak, pont mint a zenéje.

Amúgy Áronon keresztül ismertük meg egymást személyesen, amiért nagyon hálás vagyok, és nem is említeném magam nagyon egy papíron vele, ő egy hatalmas zenész. Ennek ellenére két koncerten csatlakozott hozzánk, az egyik a Toldiban volt, ami sok szempontból életre szóló élményeket adott. Köszönjük neked Ákos, és szuper lesz újra együtt zenélni! :)

Valami zárszó a végére?

Hallod, de nem figyelsz rá,
Nézel, de semmit se látsz.
Pedig ott van mindenütt,
Átölel minden lélegzetben.