A nagy Andrássy úti Tupac-rejtély

Van a Kodály Köröndön egy ház, a 88-90-es számú, ami az elmúlt időkben elsősorban azzal került be a hírekbe, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő, mint tulajdonos nem igazán hajlandó törődni vele, ezért az impozáns palota egyre kevésbé impozáns, ahogy múlnak az évek.

Nekem pedig egy haverom lakik itt, aki a múltkor tárlatvezetést tartott egy különleges alkotói jelenség miatt, aminek az első állomása ez:

Gondolná az ember, hogy ez a fenti fújci csak annak az országszerte feltünedező nyelvészeti bicsaklásnak az újabb megjelenése, amelyet rendszerint reppzenerajongók követnek el – mert hát ők azok, akik filccel vagy festékkel szoktak nyomatékot adni rajongásuk tárgyának. Ma már egyre kevésbé, de régen biztosan így volt.

Igen ám, de ezt az elméletet némileg keresztbeveri, hogy az írásmódügyi “hangos gondolkodás” a lépcsőház egyéb falain is folytatódik. Így:

Majd az érzékelhető – vagy éppen művészileg indokolt, gondolatébresztő jelleggel előadott, nem is valódi, hanem valójában szándékolt – bizonytalankodás még kicsivel arrébb egy felkiáltójellel megtámogatott, revelációszerű bizonyosságszerzésben csúcsosodik ki, mintha valami olyasmit mondana a művész: imígyen kell ezt, yo!

Nem tudjuk, ki az ismeretlen művész, aki a legendás hiphoprajongós hibázásból ilyen töprengésre méltó mikronarratívát kreált, és azt sem, mióta vannak itt a feliratok, bár egy másik korábban itt lakó ismerőstől megtudtuk, hogy amikor ő 1996-ban ideköltözött, “akkor már tuti ott voltak.”

Művész, jelentkezz!!!